Bár eredeti címe (Mickey Blue Eyes) szerint még sok mindennek gondolhattuk filmünket, a magyar fordítás nem hagy kétséget afelől, mire váltunk jegyet. (Itt jegyzem meg, ilyen jegyárak mellett szükség is van a tisztánlátásra.)
A cím ígérete egyértelmű: a Keresztapus a maffiafilmek kliséit a komédia szolgálatába állító, könnyed-szellemes filmek között jelöli ki saját helyét a palettán. Minthogy a maga keltette elvárásoknak (is) képtelen megfelelni, a reklamáció teljességgel indokolt. A kudarc sok mindennel magyarázható, csak a hazai időzítéssel nem: a Csak egy kis pánik! (Analyze This, rendező: Harold Ramis, fsz.: Robert DeNiro, Billy Crystal) jó egy éve a mozikban, a Maffiózók (Sopranos) című sorozat idén tavasszal, a tévé képernyőjén keresztül készítette elő a közönséget darabunk zavartalan befogadására és megemésztésére, a karácsonyi bevásárlóláz pedig arról gondoskodott, hogy a moziszékbe lerogyó, túlélésre programozott polgár másra se vágyjon, mint másfél óra agymosásra.
Igényeink tehát leszállítva, kezünk búfelejtő térdcsapkodásra készen hát, mi ez, ha nem ritka ziccer, melynek kihasználásához az alkotói oldalon mindössze egy kis ritmusérzék, egy-egy jól elhelyezett poén és némi színészvezetési gyakorlat szükségeltetett. Ülök a moziban, mosolyra várva, arcizmaim dermedtsége azonban csak nem akar felengedni, s ami még ennél is kínosabb, igyekezetem, hogy a filmre szánt időt-energiát-pénzt igazolva, nevessek egyet, buta vigyorgásba torkollik.
Tudom, nem kéne véres leszámolást rendezni egy ártalmatlan vígjátékocska körül, mégis talán éppen ez az igazán bosszantó: adva van az örök vígjátéki helyzet - a furcsa pár ezúttal az olasz-amerikai maffia és egy jól nevelt, jól szituált angol fiatalember kényszerű szövetsége, amit oly nehéz elrontani, s lám, mégis sikerült. Nem vártam én Wilder, Capra, vagy Herbert Ross, Blake Edwards-színvonalú finomságokat, csupán a szereplőkkel való együttérzés csekélyke lehetőségét és a műfaj alapszabályainak betartását. Kelly Makin rendezőnek és a Scheinmann-Kuhn forgatókönyvíró-párosnak egyik sem sikerült. A hálás alapötletre épített történet fordulatai erőltetettek, a három fő karakter a maffiába benősülni készülő „englishman” (Grant), a családi átoktól tartó mennyasszony (Tripplehorn), és a nagyszívű maffiózó apa (Caan) zombieszerűen élettelen, a tempó egyenetlen, a véletlenül meggyilkolt maffiózót körülfolyó vértócsa látványa pedig teljességgel kizökkenti a filmet nehezen megtalált medréből.
De hogy ne csak a gyengékről és bosszúságokról essék szó, végre itt az alkalom, hogy termetét is érzékeltetve csupa nagybetűvel papírra vessük megannyi maffiafilm névtelen háttérszereplője, a nehezen felejthető JOE VITERELLI nevét. E konyhakredencnyi, széltében-hosszában egyazon kiterjedésű színész puszta jelenlétével legalább egy osztályzatot javít a Keresztapus bizonyítványán. (Emlékeztetőül: a Csak egy kis pánikban Viterelli volt Zselé/Jelly, a Robert DeNiro játszotta keresztapa hűséges védelmezője). A Keresztapus mezőnyében jóval könnyebb dolga akadt, mint DeNiro és Crystal (egyenrangú) partnereként: szimpátiánkra egyedül ő pályázhat, s így, egyedüli pályázóként arat kétes értékű sikert.
