Jean-François Richet az egyik legismertebb francia gengszter, Jacques Mesrine kalandokban gazdag élettörténetét vitte filmre.A Halálos közellenség minden pillanatában izgalmas, de meglehetősen súlytalan alkotás. Olyan sebességgel száguld végig főhőse élettörténetén, hogy a néző csak követni tudja, de átélni már nem az eseményeket.
A gengszterfilm hitelesítő műfaj, így 30-as évekbeli megszületése óta mindig is megtörtént eseményeket, valós életutakat vett alapul a kalandos történetek kialakításához. Ez a valósághoz fűződő kapcsolat sokszor nevesítve is van, máskor csak indirekt módon utal a film a médiából ismert híres-hírhedt figurákra. A lényeg az, hogy szinte mindig az újságban olvasott nagyszabású balhék, és hataloméhes karakterek köszönnek vissza a vásznon. Jean-François Richet alkotása sem lóg ki a sorból, hiszen az egyik legismertebb francia gengszter, Jacques Mesrine élettörténetét vitte filmre.
Ennél jobb alapanyagot nehezen találhatott volna, hiszen Mesrine olyan alapossággal járta végig a francia alvilág legmélyebb bugyrait, hogy abból egy tucatnyi film cselekménye is bőven kitelne. Kalandokban, kegyetlenkedésben és szerelemben gazdag története gyönyörűen rajzolja ki a műfaj ősrégi alapképletét, azaz a rossz útra lépés, a felemelkedés és a csúfos elbukás kötelező stációit. Az utolsó elem szükségszerűségét azzal is hangsúlyozza a film, hogy eleve a hírhedt rendőrségi leszámolás képeivel indít, így az egész életút fölött ott lebeg a megelőlegezett tragikus végkifejlet. Ebben a megvilágításban minden esemény csak egy újabb határkőnek tűnik, az elkerülhetetlen bukás felé vezető úton.
Richet azonban épp azért bukik bele nagyszabású vállalkozásába, mert hiába bontja két részre filmjét, láthatóan nem tud mit kezdeni a túlzottan gazdag alapanyaggal. Igyekszik mozgósítani a Mesrine életében rejlő összes műfaji potenciált, egyetlen pillanatra sem időzik el olyan eseményeknél, melyek nem mozdítják előre a cselekményt, de ezzel épp azokat a kevésbé célirányos részleteket gyomlálja ki a filmből, melyek súlyt adnának neki. Nem lehet büntetlenül egyetlen filmbe sűríteni a Keresztapa, a Bonnie és Clyde és A nagy szökés teljes történetét, még akkor sem, ha mindez valóban lezajlott egyetlen ember életében. Az egyes jelenetek önmagukban persze működnek, hiszen mind technikailag, mind színészileg profi kiállításúak: az algériai szolgálatot, vagyis Mesrine hivatásos kegyetlenkedésbe való beletanulását például durva, szemcsés felvételeken követhetjük nyomon, míg az első szerelem álomszerű képekben bontakozik ki előttünk, a fegyház borzalmai pedig hatásos, szubjektív beállításokban sokkolják a nézőt. Azonban hiányzik a kötőanyag, mely összefoghatná ezeket a különálló jeleneteket. A film közben ezért olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha egy ígéretes előzetest látna, mely pusztán jelzésszerűen villantja fel azokat a konfliktusokat, melyek majd csak a kész műben lesznek kidolgozva a maguk teljességében.
Persze a modernista gengszterfilmekben is számtalanszor felbukkantak narratív hézagok, melyek többolvasatúvá tették a cselekményt (például A Thomas Crown-ügy, Point Blank, Öljétek meg Cartert). Ezeknek az volt a céljuk, hogy az egyértelmű magyarázat hiányával tágítsák a film interpretációs terét, és végül kétségek közt hagyják magára a nézőt. De a Halálos közellenség esetében korántsem erről van szó, hiszen itt a kihagyások nem gazdagítják, hanem sekélyessé teszik a cselekményt. Láthatóan nem képezik a rendezői koncepció részét, pusztán egy alkotói kényszerpálya sajnálatos végtermékei. Richet-t tehát azon igyekezete vitte tévútra, hogy minél több hangnemben akarta megszólaltatni legendás főhőse élettörténetét. Ennek lett az eredménye, hogy bántóan leegyszerűsítő sablonokban mondja fel a párkapcsolati válság, a javulási kísérlet vagy az apa elleni lázadás ezer helyről ismert toposzait. Végső soron a néző csak követni tudja az eseményeket, de átélni már nem.
A filmben felvonultatott impozáns színészgárda persze sokat javít a helyzeten. A mellékszereplőkre sem lehet panasz (külön említést érdemel Depardieu keresztapa-figurája), Vincent Cassel pedig egyértelműen tökéletes választás Mesrine szerepére. A gyűrött arcú színész mély átéléssel formálja meg a központi karaktert, és képes bemutatni, hogy fér meg egymás mellett a gyermeki magamutogatás és a határtalan kegyetlenség. A gengszterfilm zsánerében különösen fontos a karakterépítés, hiszen egy kellően karizmatikus főhős elviheti a hátán az egész filmet (gondoljunk csak James Cagney vagy Al Pacino klasszikus alakításaira). Mesrine ellentmondásos figurájában az a borzasztóan izgalmas, hogy igazából nem egy profi bűnözővel van dolgunk, hanem egy kisstílű szélhámossal, aki határtalan lelkesedése, improvizációs készsége, és gyakori szerencséje révén került be a gengszterek legendáriumába. Ebből a szempontból párhuzamot mutat A sebhelyesarcú Tony Montanájával, aki szintén lelkes amatőrként géppuskázza be magát az alvilág belső köreibe, és végül ugyanaz az önfejűség és fatalizmus okozza vesztét, mint Mesrine-nek.
Azonban még a kiváló színészi alakítás, és a jól felépített karakter sem képes helyreállítani a széttartó jelenetekből álló cselekmény kohézióját, hiszen Cassel parádés játéka sem hidalhatja át a történetben tátongó narratív hézagokat. Épp ezért működik jobban a film második fele, ahol az elnagyolt drámai szálról inkább a thriller-vonulatra helyeződik a hangsúly. Itt ugyanis az érzelmekre és motivációkra épülő jelenetek szerepét átveszik az adrenalintól duzzadó hatásorientált szekvenciák, melyeket kifogástalanul vezényel le Richet. Ez nyilván hollywoodi vendégeskedésének is köszönhető, melynek során Carpenter kultuszfilmjének, A 13-as rendőrörs ostromának (Assault on Precinct 13) remake-jét dirigálta. Az egyetlen éjszaka alatt, egyetlen helyszínen játszódó feszes akció-thriller megrendezése sajnos jobban ment neki, mint az évtizedeket felölelő, nagyívű gengsztereposz tető alá hozása. Meglátjuk, hogy a második résszel sikerül-e kiköszörülnie a csorbát.
