A kisebb balesetet szenvedett Norbitól a kolontos, hajléktalan nő elcsen néhány tárgyat, köztük az útlevelét. Rózsika a sánta lovagtól pár falatot tulajdonít el, ő pedig Rózsikát üti le, rabolja ki. Norbi, a vagány motoros gyerek egy egész nap keresi birkatürelemmel az útlevelét három furcsa nő társaságában. Miután meglelik a sánta lovagot, ő a számára legtermészetesebbnek tűnő módon egy ötezresért visszavásárolja tőle az útlevelét. Az pedig idéz neki Ady Föl-földobott kőjéből, de hiába.
A misztikus, poétikus, dimenzió felmenti a szerzőt a lehetségeshez való igazodástól. Rózsikának kislány korában meghalt az anyja, de 56 évvel később, 2006-ban találkozik vele! Ő maga megöregedett, de Irén semmit sem változott. Tudati szinten nem ismerik fel egymást, csak ösztönösen. Amikor útjaik kereszteződnek, megszagolják egymást, majd együtt tartanak mindenhová. A cím bizonyos értelemben találó, mert az anya megígérte a csemetéjének, hogy egyszer majd találkoznak; de ez mégsem következik be, hiszen szinte csak vegetatív szinten lelnek egymásra. Irén végig nem (vagy alig) beszél, Rózsika legközelebbi hozzátartozója (!) pedig továbbra is egy elefánt.
A „majdnem és mégse”-találkozások filmje ez. A szereplők a véletlennek vagy a gondviselésnek köszönhetően összefutnak, együtt tartanak, de nem találkoznak. Nem ismer egymásra anya és lánya; nem látni, hogy egymásba szeretett volna Norbi és Ildi (a csinos ápolónő); nem tudni, hogy Norbi elutazik-e külföldre a menő barátaival, vagy Ildivel, az égbe; és Norbi kutyája is csak szaglászik kitartóan „valami” után.
Mi választja el az embereket egymástól? A körülmények? Történik ugyan utalás napjaink valóságára, de nem elég meggyőzően. Például nem tudni, miféle razzia zavarta meg Irén és a hajléktalan férfi ismerkedését. „Holnap ötkor” – kiáltanak oda egymásnak, de másnap ötkor már csak az égbe repülnek, és még az se biztos, hogy együtt. Hová szállnak el innen, a mából, és miért? Ők, Rózsika, Irén, és még egy sereg ember. A filmből nem derül ki. A tüdőbaj vagy a szülő halála ugyanolyan általános probléma volt 1950-ben, mint 2006-ban. A nem-találkozások oka talán inkább az emberekben van. „Elvágyódás” – sugall egy kulcsszót az idézett Ady-vers. Ám a Föl-földobott kő-ben az „én” el-elrugaszkodik, de visszahull kicsi, magyar országába. A Randevú figurái pedig elszállnak, végleg. Nincs semmi itt, ma, ami emberi kapcsolatokra lehetőséget adna.
A film folytonos neki-nekirugaszkodás az igazsággal, az esztétikummal való találkozásoknak. Kisebb egységek szintjén szép, sőt meggyőző Incze filmje. Ügyes a színészvezetés, a vágás; helyenként emlékezetes az operatőri munka. Kiválóak az alakítások, és ez érvényes mind Pap Verára, mind a többi, kezdő színészre. A képi és szimbólumvilág érdekes, de túlterhelt, zavaros. Figyeljük csak meg Rózsika figuráját beszédes ruhadarabjaival és tartozékaival. Teleaggatja magát műhajjal, villogó gyerekékszerrel, CD-kkel; magára kötözi a tojáshéjnak és koporsónak is beillő motorbiciklis csomagtartót; homlokán hordott lámpája miatt hol egyszarvúra, hol Küklopszra emlékeztet; barrettsapkája alól kipislogó szemeivel, kezében hatalmas bottal pedig olyan, mint maga a halál. Mivé lettél itt te bájos, törékeny Angi Vera?!
Mindezzel együtt van valami megindító ebben a filmben. A néző az elmaradt felismerések ellenére összefut egy megfoghatatlan érzéssel, talán épp a találkozás(ok) utáni vágyakozással. Aki nem látta ezt a filmet, szegényebb marad egy ígéretes Randevúval. Nem többel, nem kevesebbel.
