A Candlestick első pillanataiból két dolog azonnal kiderül: a vizuálisan és zeneileg gondosan megtervezett főcímből az, hogy jó kis klasszikus krimit fogunk kapni – várhatóan „egy kis csavarral” persze –, a következő percek pedig egyértelműen elárulják: a Candlesticket őrült krimirajongók készítették.
A másfél órás kamarajáték egyszerű, lineáris szerkezetre épül: az első, rövid jelenetben egy fiatal, csinos asszonyka (Vera a neve, mint a Psyho egyik főszerepét alakító színésznőé, Vera Milesé, egyébként ezt a Verát Isla Ure alakítja) búcsúzik a szeretőjétől egy ebéd után lopott hancúr végén, majd megígéri, hogy este visszatér; a második, szintén kurta jelenetben a szerető, Jack (Andrew Fitch) további barátokat invitál egy esti játékpartira; következik a film lényege: maga a fél 8-kor keződődő találkozó, az utolsó részben pedig annak a következményeit látjuk. Mindez egyetlen lakásban zajlik, s a film szemmel láthatóan minimális költségvetésből készült (ami egyáltalán nem árt neki).
A lakásbelső valahol a sokat emlegetett – és „öt perc után tudom a megoldást!” típusú dramaturgiája miatt többnyire szidott – Kisvárosi gyilkosságok (Midsummer Murders) barnás képi világát keresztezi a letisztult, modern formákkal (mégiscsak Londonban járunk) és a film noir keretes, rácsos képmező-részleteivel. Ebben a sterilen berendezett lakásban kihívóan, tüntetően és nevetségesen idegenként hat az antik akasztós, vezetékes telefon (candlestick phone), de jelenléte tökéletesen indokolt: a ház ura, Jack gyűlöli a mobilokat. De ahogy a klasszikus krimi alapszabálya kimondja: ha pisztolyt látunk a képen, az egyszercsak el is fog sülni – nos, itt a gyartyatartó/telefonnak lesz még jelentősége.
Interjúnk a film forgatókönyvírójával, Forgács W. Andrással
A lakás jellemzi a tulajdonosát is, kőburkolatú fala kegyetlenül zárt, mint a Psycho pincéje. Első pillanattól kezdve Jack minden porcikája ellenszenves, valahogy érezzük, hogy minden szava hamis, és valamit nagyon tervez, a célra és a motivációkra azonban sokáig nem derül fény. A többi szereplővel – fogadott öccsével és annak feleségével, exőrnagy bácsikájával és egy ismerős rendőrrel – való interakciói ridegek, számítóak. Rövidtávon kiderül, hogy Jack egy félelmetesen okos, gerinctelen manipulátor, egy igazi féreg, aki az ártatlan barátai érzelmeivel „kísérletezik”.
A lakás és Jack mellé harmadik „főszereplőként” egy játék jelenik meg: a Cluedo nevű, logikai alapú, asztali társasjáték, amelynek célja fényt deríteni egy gyilkosság körülményeire: ki követte el, a ház mely részében, és mi volt a gyilkos eszköz? A játékosoknak kizárásos alapon kell kideríteniük, hogy az áldozattal kötél, kés, pisztoly, vagy valamilyen érdekesebb tárgy, egy vízvezetékcső darabja, villáskucs vagy éppen egy ódon gyertyatartó végzett. A Cluedo alapfeltevése az, hogy tökéletes gyilkosság nem létezik – és ez a Candlestick következtetése is.
No de hogyan olvad össze a dobókockás társasjáték és egy négyszereplős kamarathriller zseniális krimivé? Precízen és számítóan, mint egy aprólékosan megtervezett bűntény. A film már-már idegesítően nehézkesen indul: a főszereplőt kifejezetten kellemetlen nézni és hallgatni modoros angolsága miatt, s mert a színész kínosan túljátssza, -artikulálja a szerepet, illetve a snitt-ansnitt szerkezet is egy-kettőre kényelmetlen és bántóan szegényes lesz vizuális szempontból. Nehéz eldönteni, hogy mennyi a szándékosság mindebben, ha ezek a túlzások/lebutítások szándékosan játszanak rá Jack amúgy is kiállhatatlan figurájára, akkor azt mondhatjuk: le a kalapokkal, sikerült a szereplőt körülvevő atmoszférát még nyomasztóbbá tenni. Ha meg nem volt szándékos, azt egy kezdő filmes alkotópáros számlájára írhatjuk: van még, amit eltanulniuk az általuk is nagyra tartott elődöktől.
Az egymás után bekapcsolódó többi szereplővel sem könnyebb azonosulni, de a film modorossága egyre fogy, ahogy a feszültség nő és a ritmus felpörög, és perceken belül a szemünk előtt fog kavarogni a krimi műfajtörténettének mondhatni minden lényeges ikonja, hol szavakkal megnevezve, hol egy bizarr kameraállásnak vagy hosszú árnyéknak köszönhetően.
A brit-magyar alkotópáros friss és energikus, remekül átgondolt és felépített, minimalista, sok-sok (ön)iróniával és cinizmussal teli bűnügyi filmmel ajándékozza meg a közönségét. El tudják érni, hogy arcvonásaink a ridegen rezzenő mimikájú főszereplőével épp ellentétesen mozduljanak: amikor ő a legjobban elkomorodik, mi akkor mosolyodunk el a legszélesebben. Christopher Presswell és Forgács W. András még nem klasszikus, egyelőre fesztiválokat járják a Candlestickkel, és a második közös filmjüket tervezik, de mindenképpen érdemes figyelni rájuk. Máris kíváncsian várjuk a következő munkájukat.
