Budapesten felszállt egy Londonba vezető repülőjáratra, leszállt, megismerkedett egy langaléta brit sráccal, akivel összeköltöztek. Egy esti italozás közben kitaláltak egy filmet, majd megírták és leforgatták. A Candlestick egy izgalmas kamarathriller lett, Agatha Christie és Alfred Hitchock legjobb hagyományait idézi fel.
Bevallom, hogy eddig csak a Geekzen megjelent írásaidat, illetve a fergeteges, Laska Pállal közösen készített videóidat ismertem, ezért a legelején kezdem: mikor kerültél „filmközelbe"?
Élőben egy picivel szórakoztatóbbak vagyunk. [Nevet.] Az igazság az, hogy nem emlékszem olyan időre, amikor a film ne lett volna valamilyen formában az életem része. Gimnáziumban, évfolyamtársakkal kezdtünk el ilyen-olyan kisfilmeket készítgetni, persze fogalmatlanul, az amatőrizmus, a hozzá nem értés és lelkesedés minden szépségével és rosszaságával együtt. Az egyiket beválogatták a 2006-os Magyar Filmszemle kisjátékfilm-szekciójába. Panel párbaj volt a címe. Messze a mezőny legolcsóbb kisfilmje volt, nettó 1500 forintból készült. Ez volt a kezdés. A Geekzre csak 2009-től írogatok.
Az IMDb egy másik kisfilmedet is jegyzi...
Igen, az a Világvége címet viseli, de mindenkit szeretnék elrettenteni tőle, mert nagyon rossz lett. Igazából én rontottam el, egyszerűen nem írtam meg rendesen.
Tanultál forgatókönyvírást?
Én 2012-ben diplomáztam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, művészettörténet szakán és még tanulmányaim alatt felvettem egy Bevezetés a forgatókönyvírásba elnevezésű kurzust, de akkor én már elég sűrűn írogattam és túl voltam pár filmen is. De formálisan, huzamosabb ideig nem tanultam azután.
Hogyan vezetett az út Londonba?
Hú, hát ez egy nagyon érdektelen sztori, szó szerint úgy történt, hogy vettem egy repülőjegyet és kijöttem. Ennyi. Pár évvel ezelőtt találkoztam egy executive producerrel, aki azt mondta rám meg Christopher Presswellre, akivel a Candlesticket készítettük, hogy mi vagyunk az új Archers, az új Powell és Pressburger. De ki kellett ábrándítanom azzal, hogy szegény Emeric tíz éven át bolyongott Európában és nagyon hosszú ideig hontalan útlevele volt, csak az 1950-es években kapott brit állampolgárságot. Ezzel szemben én csak felültem a repülőre és leszálltam. Ma már minden egyszerűbben működik. Sajnos nem igazán láttam perspektívát abban, hogy Magyarországon maradjak, de ennek személyes okai is voltak.
Hol találkoztál Christopher Presswellel?
Éppen benne voltam a londoni és budapesti Raindance Filmfesztivál közös projektjében, én képviseltem a budapesti irodát Londonban. Elmentem a megnyitóra, ami a Piccadilly Circus közelében levő Café de Paris nevű, nagyon drága, ilyen rongyrázó helyen zajlott. Nem éreztük valami jól magunkat, nagyon kevesen dohányoztak a társaságból. Volt egy lány, aki cigizett és „cigisek tartsunk össze”-alapon elkezdtünk beszélgetni. Ő mesélte, hogy van egy barátja, akinek éppen most mutatták be az első nagyjátékfilmjét a fesztivál keretében, majd megkérdezte, hogy nem akarom-e megismerni. Persze, hogy akartam. Átvonultunk egy Phoenix nevű művészklubba, ahol kezet fog velem egy két méter, tíz centi magas, melák, göndör, fekete hajú srác. Öt perc alatt kisütöttük azt, hogy nagyon hasonló az ízlésünk. Ő éppen lakótársat keresett, én meg hajlékot. Be is költöztünk egy észak-londoni lakásba. Chris felvetette, hogy miért ne csináljunk valamit közösen, ha már egy fedél alatt lakunk. Chris első filmeje, a Forget Paris egy meglehetősen ambíciózus vállalkozás volt. Párizsban forgott, rengeteg helyszínen, kizárólag külső jelenetek vannak benne. Neki nagyon nehéz volt, hisz ő volt a rendező, a producer, a forgatókönyvíró egyben, szeretett volna valami egyszerűbbet utána. Ezért egyhelyszínes sztoriban gondolkodtunk, amit akár a saját lakásunkban is le tudunk forgatni.
Tényleg egy éjszaka alatt állt össze a sztori?
Ja, igen egyik este leültünk a konyhaasztalhoz.… inni. [Nevet.] Nagyjából összekalapáltunk egy elképzelést, hogy mit is szeretnénk csinálni, utána mindenki ment a maga hálószobájába. Ő írt öt oldalt, én átjavítottam, én írtam öt oldalt, azt átnézte ő, így ping-pongoztuk össze a forgatókönyvet. Ez egy nagyon organikus folyamat volt, ha megnézzük a végeredményt, akkor egy-egy hangsúlyos momentum kivételével már nem tudjuk megmondani azt, hogy pontosan ki is vetette papírra.
Süt a forgatókönyvről, hogy krimirajongók írták, csak úgy sziporkáznak az utalások és a fricskák: Columbo, Kisvárosi gyilkosságok stb.
Igen, a Kisvárosi gyilkosságokat én vittem bele, mert a szüleim imádják, Magyarországon két csatornán is megy, minden nap tág szemekkel nézik. Annyira kiszámíthatóan használja a bűnügyi paneleket, hogy édesanyámék azzal szórakoznak, hogy jó előre megfejtik a gyilkosságot.
Pár elismerő kritika is jutott a filmnek, szinte mindegyik a hitchcocki jelzőt használja…
Chrisről tudni kell azt, hogy óriási Hitchcock-rajongó. A Kötél számára egy olyan hivatkozási pont, ami alapjaiban meghatározza művészetét. Így ő a felelős azért, hogy a film vizualitása Hitchcockot idézi.
A zenéről is Bernard Herrmann, a főcímről pedig Saul Bass jutott eszembe egyből…
Chrisszel megegyeztünk abban, hogy nem fogunk konkrét Hitchcock-műveket idézni, hanem megpróbáljuk ugyanazt az érzetet kelteni, mint az ő filmjei. A Jonathan Armandary által szerzett soundtrack is ugyanabban a kiszenekari hangszerelésben van felvéve, mint Psychóé.
Nem akartátok a cselekményt is visszarepíteni Hitchcock idejébe?
Chrisszel a legelején arról beszélgettünk, hogy jó volna egy olyan filmet készíteni, ami az 1950-es években játszódik. Sajnos nekem kellett annak az embernek lennem, aki azt mondja, hogy nem tudjuk megcsinálni rendesen abból a költségvetésből, amellyel mi dolgozunk. Minden kosztümös filmnek, period dramának az a hátulütője, hogy ha nincs elég pénz fordítva a díszletekre és a kosztümökre, nem tud jól kinézni. Ezt például A vizsga kapcsán beszéltük Bergendyvel, aki elmesélte, hogy rengeteg gyönyörű külső felvételt terveztek, de egyszerűen nem tudták megvalósítani, mert túl szűk volt az anyagi keret.
Viszont a díszletben számos Agatha Christie idejét idéző tárgy van, mint például a főszereplő, Jack hattyúnyakú telefonkészüléke.
És csak a forgatás után tudtuk meg, hogy azt angolul candlestick phone-nak hívják! A produkciós design az valójában úgy nézett ki, hogy Chris megvette azokat a tárgyakat, amelyeket szeretett volna a lakásában látni és azokat használtuk fel a díszletben.
Pénzzel hogy álltatok?
Pontosan nem tudom megmondani, de mondjuk egy jó középkategóriás autónak vagy egy reklámfilmnek az árából készítettük el. Nyilván sokat segített az, hogy egy helyszínen játszódik a film, így tokkal-vonóval tíz nap alatt forgattuk le.
Négy figura köré épül a sztori, kik ők?
Egy csapatnyi diszfunkcionális embert próbáltunk összerakni, mindegyiknek van egy nagyon egyéni világlátása. És lehet, hogy ezek az emberek adott esetben össze is vannak házasodva, mint Frank és Vera, de ez még nem azt jelenti, hogy hasonló az értékrendszerünk. A konfliktus során éleződnek ki ezek az ellentétek, az, hogy mennyire más elképzelésük van az életről. Mindenki ismeri Burns őrnagy figuráját, a nagybácsit, aki lehet, hogy bohókás, vicces, de ha egy kicsit a néző végiggondolja a látottakat, rájöhet, hogy ez az ember nagyban felelős azért, amit a pszichopata főhős tesz, hiszen világéletében elnyomta őt, soha nem hagyta érvényesülni. Ezek a karakterklisék a Cluedóban is megvannak, sőt minden Agatha Christie-történetben. Szerettünk játszani ezekkel a figurákkal, célunk volt, hogy egy kicsit behozzuk őket a valóságba, többdimenzióssá tenni őket.
Nagyon nem akarok a sztori fordulatairól beszélni, mert túl izgalmas ahhoz, hogy bármit is lelőjünk, de történet melyik mozzanata volt meg előbb?
Igazából a filmnek vége volt meg legelőször. Chrisnek is, nekem is az egyik kedvencünk a The Taking of Pelham One Two Three (az 1974-es, Hajsza a föld alatt a magyar címe), és annak is a legvége, az utolsó hat másodperc a történet megoldása, amikor Martin Balsam eltüsszenti magát és a Walter Matthau visszanéz rá az ajtóból. Mi is egy ilyen véget akartunk. Emiatt szükség van egy nagyon határozott karakterre, aki véghez akar vinni egy „nagy tettet”, ehhez mi a tökéletes gyilkosságot választottuk, Jack úgy mozgatja a szálakat, hogy semmi köze ne legyen a bűntényhez. És azt akartuk, hogy saját hibájából bukjon el.
Már négy éve Angliában vagy. Most, hogy fellendült kissé a magyar filmgyártás, nem kacsintgatsz hazafele?
Én most jól érzem magam itt, végzem a dolgom, de ahogy mondani szokás: név és cím a szerkesztőségben, az ajtóm nyitva áll.
Naiv kérdés, de mitől jobb forgatókönyvírónak lenni Angliában, mint Magyarországon?
Nem jobb, mivel a tényleges angol filmgyártás, abban a ligában, amelyben én játszom, az nem nagyobb, mint a magyar. Ez is nagyon pici, kevés ember van benne, ez egy hobbi errefelé, ugyanis amit angol filmként ismer errefelé a közönség, az is nagyrészt az amerikai stúdiók terméke, amerikai pénzből készült. Állítom, hogy ha Angliában nem angolul beszélnének, ugyanaz történne az itteni nemzeti filmgyártással is, mint a magyarral. Van ez a kulturális, nyelvi előnye a filmiparnak, ezért tud ilyen élőhalott állapotban maradni. Pár hónapja nyilatkozta Matthew Vaughn, hogy nincsen olyan, hogy brit filmgyártás, bérmunkákból élünk. Viszont van tagadhatatlan előnye annak, hogy ez egy 65 milliós piac. Van egy ilyen irányzat, hogy DVD-re gyártanak gengszterfilmeket, A ravasz-, az Agy és két füstölgő puskacső-féléket. Maga Guy Ritchie is hasonló B-kategóriás gengszterzsánerből került fel az A-ligába. Ezek a filmek a mai napig léteznek, gyártják őket megállás nélkül, évi 8–10-et is kidobnak, alig 500 000 fontból készülnek. Meg lehet venni őket bevásárlóközpontokban, benzinkutaknál. Egy ehhez hasonló filmpiac nem lehetséges Magyarországon.
Sűrűn járjátok a fesztiválokat is, már 17-en szerepelt a film.
Igen, ez Chris érdeme, aki egyszemélyes filmgyártó cégként, promóterként, forgalmazóként viszi a filmet. Rájöttünk, hogy nem igazán van más esélyünk arra, hogy kijussunk közönség elé. Korábban próbálkoztunk forgalmazókkal. Chris az első nagyjátékfilmjét még el tudta adni egy-egy független forgalmazónak, de nem volt jó üzlet, mert elég sokat kellett ráfizetni, ezért azt találtuk ki, hogy magunk terjesztjük, így jutott el fesztiválokra.
Amerikában például azért tudtuk bemutatni, mert összefogtunk az IndieWire-rel és közösen hoztuk ki a Candlesticket. Egy hétig ment egy Los Angeles-i moziban, de erre mi marketingköltségként is gondoltunk, mert így meg tudott jelenni kritika a The Los Angeles Timesban, a Los Angeles Weekly-ben és más lapokban. Nem tudtunk volna megfizetni egy hirdetést a Varietyben vagy az Entertainment Weeklyben vagy bármely nagyobb lapban, mivel a tízszeresébe került volna. Ez a stratégiánk elég jól működött, sokkal céltudatosabban tudtuk hirdetni a filmet. Nagyon furcsa és meglepő volt, mert azt hittem, hogy ez a film elsősorban az idősebb korosztály által preferált műfaj – ezért nagyot néztünk, amikor kora huszonévesekkel telt meg a vetítőterem. Pozsony is kellemes meglepetés volt, nem számítottunk senkire, főleg, hogy versenyen kívül szerepelt a film. Elmentünk a vetítésre, alig lézengett öt ember, azt hittük, hogy az előző filmről még nem távoztak. Meg voltunk győződve arról, hogy ők is lassan hazamennek és senki sem lesz, de aztán tíz perc alatt tele lett a nézőtér.
Magyarországon mikor lehet látni?
Beküldtük néhány magyar fesztiválra, de egyelőre sajnos nem érkezett pozitív visszajelzés. GooglePlayen és iTuneson elérhető, sajnos ezeken a helyeken nincs magyar felirat, viszont a DVD-n van, mert nekiestem és becsületesen lefordítottam, megrendelhető az Amazonról. Nincsen magyar forgalmazónk jelen pillanatban, de nem lennénk boldogtalanok, ha lenne.
Mi a következő projekt?
Készülünk a következő filmre. Nagyon jól összerázódott a stáb a Candlestick alatt. Az operatőr, Haider Zafar, a zeneszerző, Jonathan Armandary, Chris és jómagam ismét szerves részei leszünk a stábnak, úgy érzem, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Az első változata a forgatókönyvnek már kész van. Ez már nem egy lakásban fog játszódni, egy kémkaland lesz, mindenféle akcióval megspékelve. Szeretnénk megtartani a zsáner rekvizitumait, de igazából arra vagyunk kíváncsiak, hogy miképpen nézne ki mondjuk egy 1970-es évekbeli James Bond-film a mai valóságban, hogyan férkőzik össze az a fajta fikció a kortárs viszonyok valóságával. Remélem, hogy szórakoztatóra és pörgősre fog sikeredni!
