Egy egyetem történelemprofesszora, egy építész, egy szívbeteg táncos, egy szociális munkás – az egyes emberek életéből épül fel a város léte, ritmusa és alakzatai. Egy olyan világvárosé is, mint Párizs. Cédric Klapisch egyéni sorsokból igyekszik összerakni egy változatos párizsi látképet.
Felváltva nézi Párizst és éli annak hétköznapjait egy egyetem történelemprofesszora, (Fabrice Luchini), annak építész bátyja (François Cluzet), egy szívbeteg táncos (Romain Duris) és annak nővére, egyedülálló anya, aki szociális munkás (Juliette Binoche). Négyük történeteit számos szereplő befolyásolja: diáklányok, bevándorló munkások, gyerekek, kollégák, munkanélküliek, a divatszakma és a sajtó képviselői; ám nem a gazdagság, hanem az eltérő szakmákhoz, illetve szociális réteghez való tartozás sokfélesége különbözteti meg őket.
A rendező igyekszik összekapcsolni filmjében Párizs történelmét és építészeti csodáit az itt zajló történésekkel és sorsokkal. Egyik oldalon a történész-építész testvérpár áll, akik a város szerkezeti változásaival foglalkoznak – Philippe új épületeket hoz létre, Roland pedig egyetemi előadásain és az általa vezetett televíziós műsorban elemzi a létrejött épületeket. Az utóbbi fivér fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Párizs egyik állandó tulajdonsága az, hogy mindig volt egy régi és egy új része, és az új hozta létre a később hagyományossá váló sajátosságokat. Általános megállapításai és elemzőképessége azonban cserben hagyják, amikor a saját érzelmeit és indulatait próbálja megérteni.
A másik testvérpár, Élise és Pierre a város lakóihoz visz közel. A nő, szociális munkásként emberek személyes gondjait próbálja megoldani. Pierre nem tud már hivatásosan táncolni, mert gyenge a szíve, gyorsan kifullad, ezért azzal tölti napjait, hogy lakásából figyeli az utcán járó embereket, szereplővé teszi őket a meséiben, kitalálja következő lépésüket. Neki valóban egy kis színház Párizs, ő lehetne a film elbeszélője, aki irányítani próbálja a nézői tekintetet, de ezt a benyomást megtöri az, hogy ugyanakkor szereplő is a film cselekményében.
Sokfele futnak a szálak, túl sok szereplőt próbál bemutatni a rendező és az ő életükben a létező fizikai város nem tölt be olyan szerepet, hogy Párizs váljék a film címadó szereplőjévé – így sajnos csak háttérdíszlet marad.
Ahogy belépünk a film világába, sokáig csak egyes városrészek és történések apró töredékeit látjuk, ez előre bocsátja, mennyi mindenből lehet válogatni egy tabló megalkotásához. A gyors vágások azonban nem a gazdag választék érzetét keltik, hanem a klipek szakadozottságát idézik. Majd hirtelen lelassul a képfolyam, amikor elérkezünk ahhoz a beállításhoz, ami keretbe foglalja a filmet: egy ember áll egy erkélyen a korlátnak támaszkodva, háttal a nézőnek; előtte, lent a város, azt figyeli.
Megejtő kép, lelassítja a ritmust és lírai hangulattal váltja fel a klipes zavart. Ez a ritmus és hangulat már megfelel az érzelmes cselekménynek, egészen közel visz az emberekhez, akik szerelmeiket, félelmeiket, szenvedésüket és hétköznapi gondjaikat osztják meg velünk. A színészek hitelesek, de hiányzik belőlük a könnyedség. Földközeli perspektívából látjuk őket, sokszor fojtogatóan szomorú, olykor tragikomikus, leginkább megható jelenetekben.
Romantikus és komikus dráma tehát, amelyben sajnos néha a ritmus is belefullad az érzelmességbe – abba, hogy végig egy beépített környezetben szenvednek a szereplők. Az eget csak egyszer látjuk, Pierre-rel, aki felismeri, bár az emberek ragaszkodnak a gondjaikhoz, inkább annak kellene örülniük, hogy élhetnek.
