Az idei Szemle információs vetítései keretében mutatták be először itthon az eddig rövidfilmesként tevékenykedő Caroline Strubbe belga-holland-magyar-német-francia koprodukcióban készült első nagyjátékfilmjét. Az Elveszett személyek körzete tavaly debütált Cannes-ban, ahol lényegében az egyetlen magyar vonatkozású nagyjátékfilm volt. A film azóta megjárt pár fesztivált, és most Belgium után Magyarországon is moziműsorra került.
Strubbe filmje nem kifejezetten könnyű darab. Sőt, szinte minden tekintetében meglehetősen ambivalens: a néhol Lars von Trier dogma-világát idéző Elveszett személyek körzete egyesíti magában a fesztiválfilmek szinte minden előnyét és hátrányát is. Ebből adódóan viszont soha nem lesz népszerű alkotás, pláne közönségkedvenc, legyen bármennyire sokrétű is.
Marcus és Bettina egy holland ipari terület közepén, magasfeszültségű kábelekkel barázdált alföldön élnek, dolgoznak és nevelik közös lányukat, a némaságba burkolózó, guberáló Tessát. Mindhárman arról álmodoznak, hogy jobbra fordul az életük, azonban ezt mindannyian máshogyan képzelik el. Marcus saját vállalkozásba szeretne kezdeni, de megfelelő végzettség híján nem kapja meg a hivatalos engedélyeket. Ekkor veszi fel a magyar ipari alpinistát, Szabolcsot, akivel közösen végül belekezdhet céljai megvalósításába. Egy váratlan és tragikus baleset azonban mindannyiuk életét felforgatja, és az épp csak elrendeződött szálak lassan ismét bomlásnak indulnak.
A filmben feltűnően kevés a dialógus. Világos, hogy nem a kimondott szavakból tudjuk meg a történetet és haladunk előre a dramaturgiában. Nem mintha a film szavai súlytalanok lennének, de Strubbe munkáján látszik a törekvés, hogy ne a dolgok egy-az-egybe-kimondásán legyen a hangsúly. A forgatókönyvet is jegyző rendező dialógusain erősen érződik, hogy minden fölösleget el akart távolítani belőlük. Talán ezért is látunk inkább állapotokat, mint cselekményeket és akciókat – amelyek a szavakhoz hasonlóan nem a legfontosabbak.
Az elszigetelt ipari terület lakói és munkásai szinte a korai Antonioni-filmekhez hasonló viszonyban vannak az őket körülvevő tájjal. Ahogyan a szereplőket körülvevő alföld egyszerre sivár és modern, az életük is hasonló kettősséget tükröz. (Nem véletlen az a többlettartalom sem, amit a film címe is sejtet.) Míg Bettina kétségbeesetten menekülne a kietlenségből, addig Marcust valamilyen mélyről fakadó kötelességtudat hajtja a munkájában, legalábbis a történet elején. Hosszan kitartott képeket nézve, és a történettel borzasztóan lassan hömpölyögve ismerkedünk ezzel a kopár síksággal, ami látványosan rányomta a maga bélyegét a benne élőkre.
Az Elveszett személyek körzetének legnagyobb ereje, hogy terei teljesen autonóm, önmagában álló egységet teremtettek: a történet szereplői és cselekménye teljesen leválnak a külvilágról. Az izoláció olyannyira teljes, hogy már azt sem lehet pontosan eldönteni, hol és mikor játszódik a film. Ez a szinte száműzetésnek is beillő elszigeteltség ugyanakkor néhol kissé irreálissá teszi a filmteret. Marcus igyekszik minél több színt és életet vinni az ipari sivárságba, és ezen törekvése néhol egészen cirkuszi: a főnök egy délután szerez két lovat, hogy munkásainak és Bettinának jókedvet szerezzen. A hangját szégyellő, ezért hallgatag Tessa pedig mindenfélét (köveket, ceruzát, szemetet, még döglött állatokat is) összelopkod vagy guberál, amikből aztán furcsa (majdhogynem bizarr) kollázsokat készít magának.
A színészekről nehéz bármit is mondani, annyira szenvtelenül formázzák meg a rájuk bízott karaktereket. Alakításaik annál is inkább kettősek, mivel a Marcust játszó Sam Louwyck-et és Hajdu Miklós Zoltánt kivéve egyikük sem játszott még filmen. Az amatőrszínészek szerepeltetése viszont nem feltétlenül tett jót a steril profizmust egyébként is látványosan kerülő filmnek. Legtöbb hibájukat ugyanis nincs ami elrejtse, így azok sokkal látványosabban jelentkeznek, mint amilyen súlyosak valójában. Sokat segít viszont a kamerakezelés és a beállítások, amelyek igyekeznek minél érzékenyebben reagálni a karakterek belső folyamataira.
Nagy rizikó az ilyen filmeknél, hogy a néző csak nagy nehezen és sokára veszi fel a ritmust, ha egyáltalán felveszi. Strubbe alkotása keveset hordoz magán az elsőfilmek tipikus jellegzetességeiből és hibáiból, azokat viszont annál látványosabban. A szinte kényszeresen használt remegő kézikamerázás kimondottan próbára teszi a nézőt, nem is szólva az önmagába burkolózó cselekmény vontatottságáról. Az Elveszett személyek körzete minden hibája ellenére mégis sokrétű alkotás és ígéretes kezdet.