Dimény Áront, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét a kortárs magyar és román film iránt érdeklődő közönség is jól ismerheti, többek közt olyan alkotásokból, mint a Sorstalanság, a Mansfeld vagy a Kalandorok. Legutóbb Cornel Gheorghiţă Europolis című filmjében láthattuk viszont a mozivásznon – a kolozsvári színművésszel ennek apropóján beszélgettünk.
Tudsz-e róla, hogy az egyik jelentős román filmes portál szerint a magyarországi Nagyváradon születtél és francia nemzetiségű vagy?
A francia nemzetiségről tudtam. A magyarországi Nagyváradról nem, de ennek természetesen jobban örülök, mint a franciaságnak. A félreértés egyébként onnan ered, hogy – amint mondani szokták – az egyik központi bukaresti napilap valóban ezt közölte rólam. Ezt onnan tudom, hogy az Europolis bemutatója napján a Román Televízió reggeli adásába voltunk hivatalosak, promóció gyanánt, és ott is azonnal franciának titulált a kedves és valóban felkészülni igyekvő házigazda hölgy. Erre kénytelen voltam elmondani: romániai magyar vagyok és a franciatudásom kimerül abban, hogy „nem beszélek franciául”… A szülővárosom Magyarországra „helyezése” azért is érdekes, mert ezen a forgatáson ismertem meg egy barátságos, jókedvű, nagy munkabírású román srácot, aki épp ezt kérdezgette tőlem, hogy Nagyvárad tulajdonképpen melyik országhoz is tartozik – meg azt is kérdezte, hogy mi otthon milyen nyelven beszélgetünk. Nem gondoltam volna, hogy még mindig itt tartunk, de ezek szerint igen.
Azért kérdeztem ezt, mert az Europolis meglehetősen multikulturális közegben játszódó, több országot, nyelvet és kultúrát átfogó történet. Ez a multikulturalitás hogyan jelentkezett a forgatáson, milyen élményt jelentett egy ilyen közegben dolgozni?
A kommunikáció jórészt román nyelven folyt, mivel én voltam az egyetlen magyar. Francia anyanyelvű színész, ha jól emlékszem, csak a jegyző volt, mert a reptéri jelenetben a La Rochelle-i repülőtér saját alkalmazottai szerepeltek, nemigen volt kontaktusunk velük. Az ifjú francia hölgyet játszó színésznő is román, bár Franciaországban él jó ideje, a családjával együtt, ő maga pedig ottani filmekben szerepel. A stábban volt néhány francia, például a fővilágosító...
És Ata, a színesbőrű szereplő?
Ő, ha jól tudom, kenyai vagy szenegáli származású volt – azért is beszélek múlt időben róla, mert közben, sajnos, elhunyt. Vele viszont románul értekeztünk: rosszul, de viszonylag folyékonyan beszélte a nyelvet.
Hogyan találtál rá a rendezőre és a filmre – vagy hogyan találtak azok rád?
Hosszabb folyamat volt. Megvan az a jó szokásom, és úgy tűnik, nem haszontalanul, hogy amikor a színház – az enyém vagy egy másik – próbatábláján casting-felhívást látok, akkor vagy jelentkezem személyesen, vagy anyagot küldök; ez utóbbi történt az Europolis esetében is, még 2006-ban vagy 2007-ben. Az elküldött anyag kapcsán megkeresett Cornel Gheorghiţă, a rendező, volt néhány beszélgetésünk, ő megnézte a Sorstalanságot, én elolvastam a forgatókönyvet, és kölcsönösen lelkesedtünk a közös munka lehetőségéért. Következett egy év szünet, amíg ő leállt a filmtervvel, nem tudom pontosan, milyen okok miatt. Majd egyszer csak 2008 tavaszán újra megkeresett és felkért a szerepre.
Egy Európán átívelő filmről, afféle road movie-ról van szó...
Igen, szó szerint végigmentünk Európán. Az első két, két és fél hetet Franciaországban töltöttük, egy La Rochelle-hez közeli kisvárosban és annak környékén, ott forgattuk azokat a külső felvételeket, amelyek Franciaországban játszódnak. Ezután visszajöttünk Romániába, volt egy néhány hetes szünet, aztán Bukarest mellett, egy Butimanu nevű faluban kezdtünk el forgatni, egy házban. Annak a háznak az udvarán építették fel a színesbőrű szereplő csónakszerű bungalóját, ott filmezték a belső felvételek zömét – a franciaországi belsőket is –, majd átmentünk Orsova mellé, a Dunához, ahol a „road” nagy része forgott, illetve voltunk még Giurgiun is, ahol a vámosokkal való találkozás jeleneteit vettük fel, majd Slobozia érintésével átmentünk Tulceára, végül Sulinára.
Mindezt mennyi idő alatt?
Valamikor nyár elején kezdtük és szeptember elején fejeztük be, de voltak szünetek, emlékszem, hogy közben mi még el tudtunk menni nyaralni a családdal.
Megkerülhetetlen a kérdés: magyar anyanyelvű színészként végig román nyelven játszottál a filmben, ez mekkora kihívást jelentett számodra?
Folyamatosan nyelvi segítséget kértem, és akár annak a kockázatával is, hogy a román kollégák összeesnek a röhögéstől, mindenre rákérdeztem, ami nem volt világos. Azonkívül természetesen igyekeztem odafigyelni az akcentusomra, amennyire tőlem tellett. Másrészt a rendező tisztában volt azzal – ismerve az itthoni moziba járási szokásokat és a romániai filmpiacot, meg annak tudatában, hogy ő Franciaországban él, a film pedig részben eurimages-os, francia pénzekből is készült –, hogy nem a romániai forgalmazásból fogják kigazdálkodni az Europolis árát. Ha pedig átléped a határt Hegyeshalomnál, de akár már Borsnál is, a kutyát sem érdekel, milyen akcentusod van.
A film Mircea Eliade novelláiból inspirálódott, a cím révén némi Jean Bart-os áthallással. Mennyire állt hozzád közel ez a világ, a fantasztikus, mágikus realista hangulat?
A történetet magát nagyon szeretem. Ahogyan ez a – mai szóval élve – lúzer srác, Nae végigmegy a történeten, vagy inkább végigmegy rajta a történet, a halottnak hitt nagybácsi sztorija, ami a család és az ő életét is radikálisan megváltoztatja, ez nagyon kedvemre való. Filmszínészként pedig nem kell egy teljes konstrukciót felépítened, úgy, mint amikor a színházban felmegy a függöny és két óra múlva véget ér az előadás. Természetesen meg kellett értenem és a magam számára felfűznöm egy követhető logikai „útvonalra” ezt a történetet, de amikor egy-egy konkrét jelenetet vettünk fel, nem az lebegett a szemem előtt, hogy most egy fantasztikus, misztikus realitásban vagyok, hiszen ez eljátszhatatlan.
Jónéhány filmszerep áll a hátad mögött, kimondottan epizódjellegű meg fontosabb szerepek egyaránt. Ha összeveted az Europolist a korábbi filmjeiddel, mondjuk a Sorstalansággal, a Mansfelddel, a Kalandorokkal vagy akár a kisjátékfilmes alakításaiddal, mik a hasonló vagy épp különböző tapasztalataid, pozitív és negatív értelemben is?
A negatívum, tapasztalatom szerint, mindig ugyanaz, de ez az én hibám. Akár magyar, akár román fimet forgatunk, a színészkollégák többsége alapvetően színházi közegből kerül ki. A világnak ezen a táján ez teljesen természetes, és azt látom, hogy a sok várakozással járó, hosszú munkanapot jelentő állapot nagyon kimerítő számukra. És számomra is: mindig felróvom magamnak, hogy bármennyire készülök a koncentrált munkára, mégis vannak „megcsúszásaim”. A filmszínészi feladat más habitust és energiabeosztást igényel, mint a színházi – s bár újra lehet venni egy jelenetet, ha nem sikerül jól, de nem mindig azt vesszük újra, amit én szeretnék, vagy nem az újraforgatott jelenet kerül be a végső változatba. Néha utólag látom, hogy egy-egy jelenetet sokkal jobban el tudtam volna játszani, ha akkor egy picit erősebben figyelek. Az Europolis azonban két szempontból is premier volt számomra. Egyrészt az első filmes főszerepem volt. Nagyon fontosnak tartom azt a szerepet, amit a Sorstalanságban alakítottam, kiemelkedő momentuma volt a pályámnak, amire, ha szabad ezt mondanom, büszke is vagyok – de hát mégsem volt főszerep abban az értelemben, hogy nem nekem kellett elvinnem a hátamon az egész filmet. Nae figurája viszont egy da capo al fine főszerep. Másrészt pedig ezt valóban románul kellett végigcsinálni. Elnézve a filmet, néha az az érzésem, hogy a nyelvre való odafigyelés túl nagy hangsúlyt kapott, a jelenet rovására.
Milyen rendező Cornel Gheorghiţă? Mármint ami a színészekkel való viszonyát illeti.
Nem hajcsártípus, e tekintetben semmiféle panaszom nem lehet rá. Sőt, sokszor vitatkoztunk is, mert ő elég nagy mozgási szabadságot adott, én viszont szerettem volna, ha többet instruál. Vele meg Adriana Trandafirral is – aki a filmbéli anyámat játssza – nagyon jó hangulatban és összhangban tudtunk együtt dolgozni. Adrianának rendkívül nagy filmes tapasztalata van, másrészről pedig kesztyűként illeszkedett rá a szerep. Néha tényleg minimális instrukció mellett raktuk össze a jeleneteinket, és ezt nem negatív értelemben mondom.
Mennyire vonz a filmszínészi munka? El tudnád képzelni, hogy ha lehetőség adódna rá, „főállású” filmszínészként dolgozz, akár a színházi karriered rovására is?
Volt az életemnek olyan periódusa, amikor azt gondoltam, hogy ha olyan mennyiségű filmszerepet kapnék, amiből meg tudnék élni – mondjuk játszhatnék évente három-négy filmben –, akkor belevágnék. Ma már azonban úgy látom, hogy – bár szívesen forgatnék sokkal többet – a színházat nem adnám fel. Inkább azt szeretném, ha magam válogathatnám meg a munkáimat, és nem kellene feltétlenül minden színházi szerepet elvállalnom, amit rám osztanak. De ha a filmpiaci realitásokat nézem, nagyon örülök neki, hogy gyakorlatilag folyamatosan van színházi munkám, ráadásul egy ilyen kiváló társulatban, és emellett lehetőség nyílik arra is, hogy évente-kétévente leforgassak egy filmet. Ezt egyébként az összes filmrendezőnek üzenem, aki az interjút olvassa majd...
Mi a következő filmszereped?
Az Europolis után forgott le Silviu Purcărete Undeva la Palilula című filmje, amelynek szintén az egyik főszerepét játszom, illetve múlt év novemberében forgattuk Bergendy Péter Vizsga című tévéfilmjét, amelyben epizódszerepem van.
Van filmes szerepálmod?
Nincs. Talán az egyetlen, ami folyton foglalkoztat, hogy szeretnék egyszer igazán sötét, negatív karaktert játszani – ez viszont ugyanúgy érvényes a színházra is. Kilépnék néha ebből a Dimény Áron-os, jófiús történetből. Nyilván azért osztják rám ezeket a szerepeket, mert a színészi habitusom, alkatom, a tekintetem, az arcom, a kisugárzásom erre tesz leginkább alkalmassá. De épp ezért nagyon izgat, milyen lehet egy számomra nem kézenfekvő, a megszokottól eltérő szerepet eljátszani.
