Manapság leáldozott a nosztalgikus-zenés osztrák filmek csillaga. A hideg, elemző art-mozi és a felvilágosító ökofilmek vannak divatban. Mintha ellensúlyozni igyekeznének azokat a hosszú évtizedeket, amikor az osztrák filmmel a könnyed szórakozást, a jó kedélyt és a szentimentális humort asszociálta a világ.
Az átmenet évei – a 70-es évek
A generációváltás az osztrák filmben csak a 70-es években kezdődött. A még aktív, háború előtti nemzedék mellett megjelent a '68-as generáció, az új német filmmel párhuzamosan kialakult az új osztrák film, ami aztán a 80-as években teljesedett ki. A fiatal rendezők szerzői filmeket készítettek, társadalmi témákat állítottak középpontba.
Az Ottakringi Jézus (r. Wilhelm Pellert, 1976) modern passiójáték egy megtörtént brutális esetről, amikor egy hajléktalant agyonvertek, mert állítólag ellopott ötven schillinget. A fasizmus hétköznapi továbbélésével foglalkozik a Kassbach (1979, r. Peter Patzak), amelynek hőse egy ötvenes zöldséges, aki belép egy vendégmunkásokat verő szélsőjobboldali csoportba.
Filmek sora foglalkozik a háború előtti osztrák történelemmel, immár nem giccses formában. Az idősebb generációhoz tartozó Franz Antel kései alkotása a Bockerer című történelmi filmszatíra (1981) egy derék, a náci rendszert a maga naiv módján elutasító hentesmester túlélési stratégiáit mutatja be. Igényes irodalmi feldolgozások születnek, közöttük az Ödön von Horváth színdarabjából készült Mesél a bécsi erdő (r. Maximillian Schell, 1979). Schell később az egyik legkeresettebb nem amerikai színész lett Hollywoodban. Húga, Maria Schell az 50-es évek egyik legjelentősebb filmcsillaga volt a német nyelvterületen.
Megjelenik a feminista indíttatású női film is. Korai képviselője a kísérleti filmes Valie Export, aki a nők társadalmi helyzetéről, elnyomásáról, a nőkkel kapcsolatos sztereotípiák tarthatatlanságáról szól a kísérleti film nyelvén, később játékfilmekben is. Munkái a „testnyelvi művészet” filmes lenyomatai, provokatív és meghökkentő Tapimozijában (1968) például a testére szerelt dobozba nyúlva a közönség megfoghatta a művésznő mellét.
Az avantgárd és underground film – akciók, performanszok, videóinstallációk, interaktív kísérletek: ez az a terület, ahol az osztrák film világszínvonalút alkotott a 70-es években (Peter Kubelka, Valie Export, Kurt Kren, Peter Weibel). Mindezzel együtt a 70-es évek Ausztriában a filmgyártás mélypontja, nemzetközi ismertségre csak az előbb említett avantgárd filmek találtak, a műfajnak megfelelően szűk körben.
A 80-as években sok fiatal elsőfilmes rendező jelentkezik társadalomkritikus, innovatív filmekkel. Kísérletet tesznek a kortárs szórakoztató film megteremtésére. Az első közönségsiker a Kijárat – csak semmi pánik (Franz Novotny, 1980), amely két bécsi strici szabadszájú, szórakoztató, underground hangulatú nagyvárosi történetét szegezi szembe az idillikus-kispolgári Bécs-imázzsal. Fiatalok közt játszódik a bizarr humorú Malaria, Niki List vígjátéka (1982).
Megújul a heimatfilm. A hamis derű és naivitás helyett a falusi élet nehézségeit mutatja a Csendes óceán (Xaver Schwarzenberger, 1983).
Haneke színre lép
Egy amerikai kritikus találó megjegyzése szerint Ausztria a „feel bad movie” nemzetközi fővárosa. Az osztrák művészfilmet egyfajta negatív hangulat jellemzi – ami kívülről idillnek látszik, belülről pokol, ahol számtalan körmönfont módon tenyészik az agresszió, őrület, magány és kiszolgáltatottság. Mintha napjaink osztrák művészfilmje igyekezne ellensúlyozni azokat a hosszú évtizedeket, amikor az osztrák filmmel a könnyed szórakozást, a jó kedélyt, a szentimentális humort, a lágy bécsi dialektust asszociálta a világ.
Az irányzat legjelentősebb alakja, s egyben a világban legmagasabban jegyzett osztrák rendező Michael Haneke, akinek sok követője akadt hazájában. Szűkszavú, hideg, szikár filmek rendezője – felkavaró, sokkoló hatásúak, a fájdalomhatár küszöbéig és azon túl mennek. Hanekét lehet szeretni és nem szeretni, de az biztos, hogy a filmjeit nehéz elfelejteni. Minden munkája a jólét mögötti eltompultságról, kommunikációképtelenségről, agresszióról szól. 1989-ben A hetedik kontinens című filmjével futott be, amelyben egy jólétben élő polgári család, papa-mama egy gyerekkel, beleunva a kiüresedett, gépies életbe öngyilkosságot követ el, épp olyan szisztematikusan előkészítve és végrehajtva azt, mint ahogy addig éltek. A Benny videója (1992) hőse egy családja körében katatón magányban élő kamaszfiú, akinek egyetlen kapcsolata a külvilággal a videófelvételek készítése. Egy hétvégén, mialatt a szülei vidéken vannak, megöl egy hozzá hasonló korú kislányt, s az egészet felveszi. A trilógia harmadik része a Funny Games (1997), amelyben egy vakációzó családot vidéki nyaralójában minden különösebb ok nélkül túszul ejt és megöl két fiatalember, könnyedén, élcelődve, kíméletlenül. Haneke újabb, francia koprodukcióban, francia sztárokkal forgatott nagyprodukciói, A zongoratanárnő című Elfride Jelinek-adaptáció (2001), vagy a Rejtély (2005) sorra nyeri a cannes-i fesztiváldíjakat. A Funny Gamest 2007-ben Amerikában újraforgatta Naomi Wattsszal és Tim Roth-tal.
Ezzel együtt ma Ausztriában nagyon rossz a hazai filmek nézettsége (az összes néző 2%-a vált jegyet hazai filmre). A vígjáték szinte az egyedüli nézőcsalogató.
Az 1990-es években a műfajt a némafilm és a korai hangosfilm korszakában is bevált módszerrel élesztették újjá: igen népszerű kabarésztárok játszanak a filmekben. Újdonság, hogy a kabarészínészek most sokszor a negatív osztrák tulajdonságokat karikírozzák (jólfésültség, nyárspolgáriság, provincialitás, maradiság), nem éppen hízelgő képet festve önmagukról, a közönség mégis jól fogadja ezt. Így érhetett el kiemelkedő nézőszámot a Poppitz (Harald Sicheritz, 2002), amely egy tengerparti all inclusive nyaraláson részt vevő osztrákokról fest mulatságos és önkritikus képet, a főszerepben Roland Düringerrel. A kabaréból jövő színésztípusnak fő képviselője Helmut Qualtinger, valamint Alfred Dorfer és Roland Düringer, az osztrák film Kapa és Pepéje, akik párosban készítettek fél tucat filmet, a mellékszerepekben pedig a teljes osztrák kabarészcéna felsorakozott.
Sikeresek még Reinhard Schwabenitzky szerelmi vígjátékai és Wolfgang Murberger krimijei (Komm, süsser Tod, 2002; Silentium, 2004).
A bécsi „Frauenpower”…
1995-től beszélnek a kritikusok „bécsi új hullámról” – a Bécsi Filmfőiskolán készült filmek fesztiválsikereit értik alatta. Ezeket a rövid-, majd később egész estés filmeket főleg fiatal nők rendezték – összeköti őket bizonyos női érzékenység, amely a témaválasztásban és a szemléletben is tetten érhető. Többnyire szikár, dokumentarisztikus alkotások, céljuk az eltitkolt és elfojtott valóság bemutatása. Hőseik magányos, mindenhol kívülálló gyerekek és fiatalok.
Barbara Albert A város peremén című filmje (1999) öt különböző etnikai és társadalmi háttérrel bíró bécsi fiatal útjának kereszteződését és elválását követi végig. Jessica Hausner Lovely Ritája (2001) egy elidegenedett, magába forduló tinilány tragédiája, amatőr szereplőkkel. Nina Kusturica Kiutak című filmjének (2003) témája a családon belüli erőszak három különböző generációhoz tartozó, eltérő szociális helyzetű nő történetén keresztül: az egyiket napi rendszerességgel, szinte szenvtelen monotóniával veri az egyébként ártatlan külsejű férje, a másikat lelkileg terrorizálja, a harmadiktól elrabolja a gyerekeit.
A legdurvább – ugyancsak amatőr szereplőkkel készült – dokumentarisztikus Ausztria-kritika (és általában, társadalomkritika) egy férfi, Ulrich Seidel nevéhez fűződik. A Kánikulában (2002) a látens erőszakot a legbrutálisabb direkt agresszió váltja fel, hat sokkoló történetben.
…és az „idegenek”
A kortárs osztrák film visszatérő témája az idegenek, feketemunkások, bevándorlók sorsa és fogadtatása. Houchang Allahyari Abszurdisztánban született (1999) című szatírájának főszereplője egy iráni némettanár, aki megérkezik álmai városába, amelyet eddig csak a Sissy-filmekből ismert, ahol egészen másfajta tapasztalatokkal kell szembenéznie. Hajléktalanok, kosz, közlekedési káosz fogadja, egy lepattant, kelet európai menekültekkel teli panzióban talál szállást és beleszeret a panzió alkalmazottjába.
A „kelet-európaiak Ausztriában” témát dolgozza fel a Susie Washington (r. Florian Flicker, 1998 – Ausztrián keresztül útlevél és német nyelvtudás nélkül Kanadába igyekvő román tanárnő), az Idegenek (r. Götz Spielmann, 2000 – egy bécsi taxis egy mexikói lányt követve kábítószerügybe keveredik), a Sárga cseresznye (r. Leopold Lummerstorfer, 2000 – egy vidékről felkerült rendőr és egy cseh feketemunkás lány szerelme), a Törésteszt (Jörg Kalt, 2005 – Bécsben feketén üzletelő román fiatal pár). Ezek a filmek a multikulturális témákat futtató fesztiválokon sikeresek.
Ökohorror és filozófia
Az utóbbi időben felfelé ível a dokumentumfilm műfaja. Globális témákat vizsgáló, kritikus dokumentumfilmek örvendetesen nagy számban vonzzák a moziba a nézőket. Hatásvadászabb vagy filozofikusabb módon, ezek a valóság igazi arcát megmutató darabok, céljuk, hogy tudatosabb, felelősségteljesebb fogyasztás, globális szemlélet felé terelgessék a nézőt. A Darwin rémálma (r. Hubert Sauper, 2004) az Afrikában máig tartó könyörtelen kizsákmányolás, környezetrombolás, fegyverkereskedelem összefüggését vizsgálja, a másik oldal, a nyomorult, éhező, kiszolgáltatott bennszülöttek szemszögéből. Ez a film bekerült az Oscar-jelölések közé.
A Mi tápláljuk a világot (r. Erwin Wagenhofer, 2005) a globális élelmiszeripar működési mechanizmusait vizsgálja. Elvontnak tűnik, pedig nem az: annak jár utána, mi is kerül az asztalunkra valójában. Francia halászok, akiket kiszorít a nagyipari halfogás, pedig a tömegtermék csak eladásra jó, evésre nem; román parasztok, akik áttérnek a hibrid fajtákra, pedig azoknak semmi ízük, végtelen spanyol melegházak, ahol a se földet, se napot nem látott paradicsomot kizsákmányolt afrikai feketemunkások szedik; Brazília, ahol kiirtják az őserdőket, hogy az európai állattenyésztés szójaigényét kielégítsék, míg a helybeli parasztok éheznek és szennyezett vizet isznak.
Hasonló témát vizsgál más stílusban a Mindennapi kenyerünk (r. Nikolas Geyrhalter, 2006). Európa élelmiszeripari helyszíneit járja végig, kommentár és zene nélkül, hosszú snittekkel. Futószalagok, gépek, szürreális tájak, végtelen csirkekeltető, vágóhidak. Növény, állat már nincs is, csak bevételt hozó termék. A futószalag mellett gépies mozdulatokat ismétlő emberek.
Osztrák Oscar
Ma gyakori jelenség, hogy a tehetséges, versenyképes filmesek külföldre mennek, koprodukciókban dolgoznak; ami persze nem csak az osztrák film problémája, általános jelenség, globalizálódó világunkban kérdés, hogy mennyire lehet egyáltalán nemzeti filmgyártásokról beszélni. Annál nagyobb siker a legfrissebb fejlemény, hogy az idén első alkalommal osztrák film nyerte el a legjobb, nem angol nyelvű produkcióért járó Oscar-díjat. (Összesen 33 osztrák származású filmes kapott már Oscart – Billy Wilder ebből önmagában hatot.) Rendezője, Stefan Ruzowitzky pályáját videóklipekkel kezdte, majd a heimatfilm és a horror műfajának újjáértelmezéséhez járult hozzá. Az örökösök (1998) a háború előtti Ausztriában játszódó „alpesi western”. Egy gazdát rejtélyes körülmények között meggyilkolnak, és kiderül, hogy merőben szokatlan módon a cselédjeire hagyta a birtokát. Az örökösök összefognak az irigy külvilág ellen, amely meg akarja őket fosztani tulajdonuktól, közben felfejlenek a bűntény motívumai és múltbéli gyökerei is. Az Anatómia (2000) profin kivitelezett kórházi horror.
Ruzowitzky most díjazott filmje, a Pénzhamisítók (2007) a náci időkben játszódik és megtörtént esetet dolgoz fel: Hitler parancsára 1942-ben különböző koncentrációs táborokból zsidó grafikusokat, bankszakembereket, nyomdászokat vezényeltek a sachsenhauseni táborba, ahol a legnagyobb titokban, német őrök felügyeletével létrehoztak egy fontot és dollárt hamisító műhelyt, hogy a háborús ellenfeleket gazdaságilag torpedózzák meg. Jelképes értékű, hogy éppen egy ilyen témájú film nyert, annak fényében, hogy mennyi osztrák származású filmes kényszerült elhagyni hazáját a vészkorszakban. Nekik is szól a kitüntetés – ahogy a fiatal rendező a díj átvételekor mondta.
