A szerzői film rajongóinak listáin néhány éve talán már helyet kapott az osztrák rendező, de valószínűleg ritkán került a kedvencek közé. Kényelmetlen, nézőit meghasonult, bizonytalan helyzetbe hozó, nehezen értelmezhető munkáival azonban beírta magát a jelentős fesztiválok állandó résztvevői közé.
Művészetének néhány újabb művén keresztül történő, felületes áttekintésére utolsó előtti filmjének (Ismeretlen kód) romániai és budapesti bemutatója, és utolsó alkotásának (A zongoratanárnő) tavalyi Cannes-i sikere (három jelentős díj) ad alkalmat.
Haneke nem mesél. Nem mintha filmjeiből hiányozna a narratív szál, hanem mert jeleneteit, szereplőit nem köti össze klasszikus értelemben vett dramaturgia, jól látható ok-okozati összefüggés. 71 töredék egy véletlen kronológiájából – ez 1993-as filmjének, a „polgárháború” trilógia utolsó darabjának a címe, és már innen sejthetjük, hogy a dramaturgiát mondjuk a véletlen helyettesíti. Nehéz ugyanis más indoklást találnunk arra, hogy miért éppen ezen szereplők ezen életpillanatai kerültek rögzítésre. Ez a korai film az értelmetlen erőszakot megmagyarázni nem tudó, de rajta szinte naivan elszörnyedő, felháborodó filmes gondolatfuttatása. Valós eseményből kiinduló fikcióval állunk szemben, ahol a rendező szerint egy szerencsétlen pillanatban a véletlen által összehozott emberi sorsokba nyerünk rendszertelen bepillantást. A mű kényelmetlenségét a kommentár, akár a képen keresztül megvalósuló alkotói véleménynyilvánítás teljes hiánya okozza: az események megmagyarázatlan felvillantása után értetlenül állunk a váratlanul megjelenő stáblista előtt. Az oly sokat emlegetett, és a címben is kiemelt véletlen ugyanis nem mitizálódik sorssá, felsőbb erő elrendelésévé. Ez az emberi sorsokat céltalanul, véletlenül eldöntő véletlen mintha igazolná Haneke alkotói módszerét, amely az indoklás, szinte válogatás nélkül kiragadott jelenségeken alapszik.
A fikció és a valóság fura összekeveredésének kérdésében kulcsszerepet játszik Haneke 1997-ben bemutatott és Cannes-ban botrányt kavart, Furcsa játék című filmje. Pedig első pillantásra az életműből alaposan kirí ez a kevés szereplős, kevés helyszínes munka, elődeivel talán csak az erőszakra való rákérdezés köthetné össze. A csendes hegyi tó körüli nyaralóházak lakóit brutális kegyetlenséggel kiirtó két fiú történetének az előző filmmel kapcsolatban már említett kommentár nélküli bemutatása felforgató hatással van a nézőkre. Kínok, fájdalmak megmutatás/sejtetés arányának remek eltalálásával sikerül mindenkit teljesen belevonni a történetbe. A csavart a film utolsó negyedórájába helyezi el Haneke, egy metanyelvi geg formájában: a 24 órás fizikai és pszichikai kínzás közben az anya egy óvatlan pillanatban megkaparintja a puskát, és lelövi az ügyetlenebb fiút; társa ezt látva idegesen megkeres egy távirányítót, leállítja, majd visszapörgeti a filmet: így a második lejátszáskor már meg tudja akadályozni a lövést. E jelenet segítségével váltja ki a néző meghasonulását és elidegenedését, akinek így felborul a filmhez való viszonyulása. A két hóhér befejező, a moziban látott fikció és a valóság egyenértékűségéről folyatott vulgárisan filozofikus párbeszéde rávilágíthat Haneke felfogására, és segíthet megérteni korábbi és későbbi filmjeit is. A Furcsa játék alatt megéljük mind a két állapotot: azonosulva a helyzettel és a szereplőkkel kvázi valóságként kezeljük a vásznon látottakat; a mindent felborító geg hatására azonban tudatosul bennünk a fikció, és ettől annak ellenére sem tudunk eltekinteni, hogy a film ezután továbbra is a korábbi elbeszélésmódot alkalmazza. Az elképzelt és a valós világ közötti – Haneke szerint jelentős – összemosódás intenzív megélését teszi lehetővé ez az alkotás.
E kiugrás után az Ismeretlen kóddal folytatódott az életmű, amely valószínűleg romániai társadalmi vonatkozásai és nem a hazai filmforgalmazás új művészfilmorientációja miatt kerülhetett itthon is mozikba. A rendező visszatér korábbi műveinek szétszórt narratívájához, a véletlen szerepének hangsúlyozásához. Egymással először és utoljára találkozó emberek egy-egy öntudatlan gesztussal váltanak ki olyan nagymértékű változásokat a másik életében, amelyekről soha nem fognak tudomást szerezni. Saját tetteik működési alapelveit, következményeit, a társukkal való valódi kommunikáció módját nem ismerő emberek keresztezik egymást Haneke kamerája előtt: ismeretlen kód. A rendező tehetségét, szemléletes ábrázolási képességét az utolsó jelenet villantja fel, ahol az egész filmben a felszín alatt, kimondatlanul meghúzódó probléma rendkívül plasztikus megfogalmazást nyer. Az egyik hadszíntérről a másikra járó, állandóan úton levő fotóriporter éppen hazaérkezik Párizsba, egyből élettársa lakására hajt, azonban távolléte alatt a kaputelefon kódja megváltozott, és így nem tud bejutni a lakásba: ismeretlen kód.
Az eltorzult szexuális vágyak elfojtásának és szabadon engedésének hol erre, hol arra billenő kényes egyensúlyáról szól A zongoratanárnő. A film zavaró jellege abból fakad, hogy a mérleg nyelve egyik oldalra sem dől el végérvényesen, az állandó nekilendülés majd megtorpanás bizonytalan, labilis lelkiállapotba hozza a nézőt. Ennek megjelenítésére kiválóan alkalmasnak bizonyult a címszerepben Isabelle Huppert francia színésznő, aki arcának apró rezdüléseivel hol kegyetlenséget, hol kiszolgáltatottságot jelez, de legtöbbször ennek egy mindig változó, különleges vegyületét (játékáért a cannes-i zsüritől díjat is kapott). Kínosan hosszú, az egyik vagy mindkét fél megalázására kifutó szexuális töltetű jelenetek képezik a film dramatikai csúcspontjait. A hangosan, élesen, háttérzene nélkül bejátszott környezeti zajok, az egymásnak ütköző tárgyak és testek, az ügyetlen mozdulatok a szerelem/szexualitás demisztifikálását, illetve kifejezetten a zongoratanárnő természetellenesen torzult vágyait hivatottak ábrázolni. A film erőteljes hatásának kifejlődését azonban akadályozza a rendező bizonytalankodása, aki mintha nem tudna dönteni a történetre, főszereplőre koncentráló narratív elbeszélésmód, és a korábbi műveiben alkalmazott mozaikszerű építkezés iránti nosztalgia között. A klasszikus történetvezetés irányába tett engedmények miatt lett ez a film Haneke talán legkönnyebben emészthető, és lesz talán legnézettebb alkotása.
Az osztrák rendező annak köszönheti különleges helyét a filmesek között, hogy munkáival soha nem arat osztatlan sikert, nem válik a „művészfilm” sztárjává. Nézőket zavarba ejtő, kritikusokat, zsűriket elbizonytalanító szálka szinte minden alkotása; nem bírja a skatulyákat, sablonokat: nem lehet hangzatos szózatokban egekig dicsérni, se maró gúnnyal átitatott mondatokkal elverni rajta a port. Nem alapít forradalmian új műfajokat, mégsem lehet igazán sehova sem besorolni. Egyik pillanatban megragad, irányít, leköt, aztán hirtelen elenged, kószálni hagy, egyedül átélni a kényelmetlen helyzetet. Nincs pontosan illeszkedő kulcs, biztos módszer rejtőzködő művei felfejtéséhez: nem tudni, hol a határ a felületesnek tűnő életképek, a hiteles társadalmi ábrázolás, és a pszichológiai dráma között. Nem könnyíti meg a dolgunkat mondanivalót pontosító narrációval, helyettünk megfogalmazott definíciókkal. Lehet, hogy azt sem szereti, ha sokat írnak róla.
