Azt kell mondanom, hogy Arno Dierickx alkotása nem hagyott bennem pozitív érzéseket. A felvezető képsor, melyben egy koponyát gereblyéznek ki egy eldugult pöcegödörből, a film pszicho-thriller jellegét hivatott érzékeltetni, amit egyébként a rendezőnek csak hatalmas küszködések árán, egy-egy pillanatra sikerül csak elérnie.
A történet a 60-as évek Hollandiájában játszódik. Simon (Erik van Heijningen) a minden tekintetben átlagosnak nevezhető 16 éves srácok mindennapjait éli: osztályelső az iskolában, a család kedvence, szobájában a csillagokról álmodozik, egyszóval állapota az idill határát súrolja – nyilván azért, hogy a későbbi események annál nagyobb kontraszttal keltsenek hatást. Ám a történetvezetés szempontjából eléggé mesterségesnek hat az egész film, s ezért már meg sem lepődünk a kiszámítható fordulóponton, amikoris „hősünk” vásárolgatás közben egy lemezboltban találkozik Arnout-val (Matthijs van de Sande Bakhuyzen), a tipikus „mindent megtehetek, mert gazdag vagyok”-fiúval, aki, bár megvehetné az egész boltot, mégis azzal üti el az idejét, hogy lemezeket csór.
Nos, Simon kapva kap az alkalmon, hiszen végre egyszer ő is menő lehet és segít Arnout-nak, fedezi őt. E cselekedetével akaratlanul is tagja lesz a négytagú bandának, ami Arnout szadista tesójából, Victorból (Derk Stenvers) és az emberi tapintat terén igencsak fogyatékos Ronnie-ból (Sander van Amsterdam) áll. Innentől kezdve folyamatosan kapjuk arcunkba a klisékkel megtűzdelt, kicsapongásokat bemutató képsorokat. Sört lopnak, cigiznek – és elcsennek egy mopedet. Ez utóbbiért igencsak kár, hiszen a rendőrség berág miatta Ronnie-ra, sőt, ezt a tettet édesapja is csak egy kiadós nadrágszíjas veréssel tudná honorálni. Szegény bőrkabátos barátunk – inkább az apai szigor, mintsem a zsaruk elől menekülve –, Arnot és Victor kisebbfajta palotájának a padlásán keres menedéket, bízva a „baráti” együttérzésben. A villában egyre többet lógó Simon meg is győzi Arnou-t, hogy Ronnie maradhasson egy kis ideig. E nagylelkű gesztus után még azt is hihetnénk, hogy Simonba legalább minimális jellemet sikerült nevelniük szüleinek, ám nagyot kell csalódnunk.
Miután a fiúk már nem tudnak mit kezdeni magukkal és megunják fent dekkoló „barátjukat”, módszeresen kiéheztetik, majd egy-két próbálkozás után végül megölik egy fejszével. Mindezt persze úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Érdekes módon a fenti remeteségben leledző Ronnie leépülési fázisai olyan mély, művészieskedő giccsparádéval vannak felépítve, hogy nem is gondolná az ember, hogy az írók kifelejtenek bármiféle jellemfejlődést. Igaz, hogy mire fény derül a fiúk valódi énjére, már vége is a filmnek, egy gyilkosság pedig igazán kevés ahhoz, hogy bármelyikük is elgondolkodjon az élet értelmén. Úgy látszik, a kor fiataljainak nem a kimagasló intelligencia volt a legfőbb erénye. Fel nem tudom fogni, hogy a kezdetben talpraesett, vagány Ronnie-ból hogy lesz a végére egy összetört, agyatlan emberi roncs, aki meg sem próbál kitörni a helyzetből, sőt inkább egy jó kis zsarolással tartósítja azt.
Valójában egyetlenegyszer lepődtem meg az egész film alatt, és ez az ominózus fiúcsók alatt történt, aminél logikátlanabb fordulatot el sem tudtam volna képzelni. A pedáns vezéregyéniség Arnout-t gyengéd érzelmek fűzik Ronnie-hoz – amire sem előtte, sem utána nem történik utalás. Ez a pont végleg kijózanított abból a reményemből, hogy a film második felében bepótolják az első rész kudarcait.
Mellékszálak tömkelegével tesznek kísérletet a dramaturgiai lyukak befoltozására, ilyen például Simon vonzalma Arnout barátnője iránt – persze mondanom sem kell, hogy ezt a minimálisan kedves dolgot is brutálisan a földbe tiporják. Egyébiránt érthető, hogy Frederique (Carolien Spoor) kifogásolja, hogy füvet tömjenek a szájába, de az a tény, hogy Simon (noha állítólag szerelmes belé) szintén segédkezik ebben, végleg megnyugtatja a nézőt, hogy bizony rosszul választottak, amikor megpróbáltak vele azonosulni.
A film képi világára és az atmoszférateremtésre azonban nem lehet panasz, teljesen hitelesen adja vissza a 60-as évek Hollandiájának jómódú, kicsit kattant családtípusának mindennapjait. Érdekes megemlíteni, hogy a film valós eseményeket dolgoz fel – bár ez egy jottányit sem emel értékén. Vasárnap délutáni tévéfilmnek nem is rossz, egyébként pedig felejthető.