A Fantomfiú egy olyan animációs film, amelyen a szülők sem fogják halálra unni magukat, a gyerekek pedig élvezhetik a gyönyörűen rajzolt mese varázsát. A sikeres rendezőpáros, Jean-Loup Felicioli és Alain Gagnol ezúttal egy különleges képességekkel rendelkező kisfiú, egy sérült rendőr, egy pimasz újságíró és egy groteszk arcú bűnöző különös esetét mesélik el.
Felicioli és Gagnol 2010-be váltak nemzetközileg (el)ismertté, amikor Oscar-díjra jelölték az Egy macska kettős élete (Une vie de chat) című animációs filmjüket. A Fantomfiú megtartotta elődjének jellegzetességeit, 2015-ben pedig díjat nyert az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon. Műfaja szintén a film noir és a gyerekmese keveréke, az animáció is ugyanabban a stílusban készült. Azonban míg az Egy macska leginkább látványban volt erős, történetben már kevésbé, a Fantomfiú cselekménye jóval összetettebb és izgalmasabb.
A 11 éves Léo imádja a detektívtörténeteket, és ha felnő, rendőr szeretne lenni. Sajnos a „ha” hangsúlyos, ugyanis Léo beteg, és a kórházban kell töltenie mindennapjait. Bár nincs kimondva a filmben, minden valószínűséggel rákos, és családjával együtt várja, hogy kiderüljön, sikeres-e a kemoterápia. Eközben néha elhagyja a testét, és ilyenkor szelleme szabadon repked a világban, körözhet a felhőkarcolók között, ráülhet a Szabadság-szoborra, és megnézheti, mit csinál a családja, amíg ő nincs otthon. Ahogy a romantikus Párizst az Egy macskában, úgy az alkotók most a nyüzsgő New Yorkot varázsolták egyedi módon a filmvászonra.
Miközben Léót a kórházban kezelik, egy torz arcú férfi számítógépes vírust ereszt a városra, így átvéve az uralmat felette. A bűnöző – aki úgy néz ki, mintha Picasso egyik kubista festményéről lépett volna le – két csatlósával, illetve hiperaktív kutyájával együtt összefutnak egy rendőrtiszttel, akit súlyosan megsebesítenek. Alex ugyanabba a kórházba kerül, mint Léo, és törött lába miatt tolószékbe kényszerül, így nem tud a gonosztevők nyomába eredni. Elég kilátástalan helyzetben van, mivel korábbi baklövései miatt főnöke nem veszi komolyan, így nem küldhet rendőröket abba a kikötőbe, ahol a bűnözők megtámadták őt. Egyedül Maryre, a félelmet nem ismerő újságírónőre, és Léóra számíthat, ha meg akarja menteni a várost. Mary hús-vér valójában indul a gonoszok nyomába, Léo pedig egyfajta őrangyalként, szellemformában követi őt, hogy közvetíteni tudjon a kórházban ragadt Alexnek. Az akció azonban nem veszélytelen: ha Léo túl sok időt tölt fizikai testén kívül, soha többé nem térhet vissza. Azt mindenki eldöntheti magában, hogy Léo története igaz-e, vagy csak a kisfiú lázálma. A cselekmény elég sok szempontból olyan, mint egy gyermek fantáziájának szüleménye, vegyük példának a franciául beszélő New York-iakat, vagy az abszurd kinézetű főgonoszt, aki egy egyszerű számítógépes vírussal könnyedén át tudja venni az irányítást a város felett.
Nehéz megmondani, hogy milyen korosztálynak szól ez a film, ami részben előny, de inkább hátrány. Intelligens, visszafogott humora inkább dialógusokban nyilvánul meg, mintsem képekben. Az ironikus szituációk egyértelműen a felnőtteknek szólnak, és a gyerekeknek szánt viccek kimerülnek pár olyan komikus jelenetben, mint amikor az egyik bűnöző a fejére ejt egy széfet. Azonban a forgatókönyv mégsem a felnőtteknek íródott, hiszen sok esetben nagyon banális fordulatokat és megoldásokat használnak, ám ha visszatérünk a korábbi feltételezéshez, és úgy értelmezzük a történetet, mint egy gyermek fantáziájának szüleményét, a furcsa elemek is elfogadhatóvá válnak. A karakterek bár szimpatikusak, nincsenek alaposan kidolgozva, általában egy-két jellemvonásban kimerül a személyiségük. Az animáció stílusa letisztult és egyszerű, a tipikus babaarcú Disney-hősökkel ellentétben Felicioli és Gagnol figurái sokkal szögletesebbek, nem felelnek meg a klasszikus mesehős szépségideáljának (ha létezik ilyen egyáltalán). Az alkotók az úgynevezett Squigglevision technikát alkalmazták, melynek köszönhetően az animáció folyamatosan vibrál, így erősítve a képek dinamikáját.
Az alacsony költségvetésű rajzfilm nem feltétlen nyeri el minden néző tetszését, de aki nyitott a klasszikus, kézzel rajzolt animációs filmek felé, az értékelni fogja a Felicioli-Gagnol stílust. A Fantomfiú nem tökéletes, de igazi felüdülésként hat a sorozatban érkező, 3D-s látványvilágra koncentráló tucatmesék között.
