Egy kicsit nyomozós thriller, egy kicsit görög ihletettségű testvérdráma, de a végeredmény egy kicsit érthetetlen próbálkozás.
Nagyjátékfilmmel debütáló színészeknél mindig félős, hogy tudnak-e olyan természetességgel mesélni, mint ahogy játszanak. A román újhullám másodvonalából érkező Boguță eleinte úgy tűnik, jól keveri a műfaji és a szerzői elemeket, aztán amint a film szemszögét szolgáltató zsaru (és ezáltal a néző) előtt is egyre több fejtődik fel a múltból (és ezáltal a cselekményből), egyre kevésbé működnek jól a karakterek.
Nicoară nyomozó (Teodor Corban) egy szakmájában hírességnek számító zongorista, a lobbanékony Anton Ropot (Marin Grigore) eltűnésének körülményet próbálja felderíteni. Ahogy az lenni szokott, kikérdezi az aggódó testvért (Irina Rădulescu), annak férjét (Lucian Ifrim), az eltűnt barátnőjét (Mădălina Ghenea) és egykori legjobb barátját (Dragoș Bucur) is. Ahogy annak minden normális zsarufilmben lennie kell, egyre több derül ki az eltűntről, ideértve annak személyiségét, excentrikusságát, környezetével és családjával való viszonyát, és így tovább. Sajnos ezek legtöbbször flashbackek segítségével vannak megmutatva, ami megtöri a lineális, de jó tempójú elmesélést – raádásul így a néző ahelyett, hogy a rendőrrel együtt nyomozná ki az egyre furcsább történetet, a lusta forgatókönyvírói megoldásnak köszönhetően mintegy pluszinformációkkal gazdagodik, ami összezavarhatja annak nyilvántartását, hogy akkor most éppen hol is tart a nyomozás.
De még ezek a pluszinformációk, kényelmes visszapörgetésből megmutogatott cselekménydarabkák sem elegendőek ahhoz, hogy tökéletesen megrajzolják a karaktereket, illetve azok motivációit. Ahogy az ügy egyre bizarrabb fordulatokat vesz, egyre jobban látszik, hogy itt a két testvér történetéről van szó, ők lesznek a kvázi főhősök, a rendőr mindössze egy narratív eszköz, ha szabad így fogalmazni. Mint kiderül, az eltűnt fiú annyira a szívére vette testvére boldogságát, hogy egészen hajmeresztő terveket is képes volt szőni annak érdekében. Nem hiába írtam hajmeresztőt vagy bizarrt: a két testvér furcsa motivációi kuszák, és elmagyarázottságuk ellenére sem válnak tökéletesen érthetővé. Ahogy a premiervetítésen az író-rendező fogalmazott, ez egy tökéletes testvéri szeretet ábrázolása akart lenni, és az ilyen mindig végzetes – igen, érződik, hogy itt valami önsorsrontó, görög drámai mélységű dolgot akartak létrehozni, de az elejtett gesztusok, felemásan megírt karakterek nem segítenek ezt a mélységet kiásni. Talán jobb lett volna, ha mi is a rendőrrel együtt, csupa verbális információból értjük meg a slusszpoént (és most itt direkt nem spoilerezek, mert a naturalizmuson kívül talán csak a fordulatos cselekmény az egyetlen vonzereje a filmnek).
Ha megpróbáljuk csak zsarufilmként nézni az Urmát (magyarul A nyom lenne, de kicsit erőltetve fordíthatjuk Utódlásnak is, ahogy a nemzetközi cím – Legacy – teszi), akkor – legalábbis az első kétharmadában – többé-kevésbé működik. A felesleges poénok (pl. az ortodox kolostor pópája és a nyomozó kollegája közti rövid jelenet) ellenére a miliő hiteles, a kis költségvetés miatti megszorítások kreatívan csapódnak le a kevés szereplő-kevés helyszín tengelyen. Teo Corban rendőri minimalizmusa és igazi flegma-balkán cinizmusa tökéletes, mint mindig, ahogy a többi színészre sem lehet panasz – persze közöttük is van kakukktojás. Mădălina Gheneát ugyebár az isten is arra teremtette, hogy képen legyen ábrázolva. Csak nem mozgóképen, vagy legalábbis nem úgy, hogy sokat beszélő szerepe legyen. Kínlódva próbál igazodni újhullámos naturalizmuson hízlalt kollegáihoz, de sem mozgása, sem dikciója, sem megjelenése nem filmszínészre vall, bármennyire is emeli szépségével a production value-t. Vele szemben Irina Rădulescu, a legendás Dem Rădulescu színész lánya egészen meggyőző, pedig ez az első filmszerepe.
Nehéz megítélni, hogy az egész alapötlet annyira légből kapott-e, hogy egy alapos forgatókönyv-doktorálás azért még segíthetett volna rajta (pedig saját, szintén a premiervetítés alkalmával tett bevallása alapján Boguță huszonvalami évig érlelte), vagy kár volt a gőzért, és helyette egy igazi, fullos polițier krimivel kellett volna előrukkolni? (Elvégre a krimi egyike azon kevés műfajoknak, amelyek megélnek Kelet-Európában is, sőt, a román filmtörténetben is erős hagyományai vannak – nem is beszélve arról, hogy tavaly Porumboiu megcsinálta a zsáner nagyszerű szubverzióját is A hegyek szigetével [La Gomera].) Olyan kérdések ezek, amire soha sem fogjuk megtudni a választ – mint ahogy sajnos az Urma egyes karaktereinek motivációját feszegetőekre sem. Soha rosszabb rendezői debütöt színésztől – jobbat viszont bármikor.
