Jon Hamm magabiztos magánnyomozásba kezd egy rejtélyes gyilkosság megoldásának érdekében, miközben a Confess, Fletch szövevényes története egyre abszurdabb fordulatokat vesz. Bűntény még nem volt ennyire szervezetlen, ahogy krimikomédia sem.
Hollywood ellen – minden kritika mellett – aligha hozhatjuk fel, hogy olykor ne venné észre kedvelt műfajainak egyhangúságát, erre reagálva pedig időnként piacra dobja a népszerű zsánerek megszokott dramaturgiai fordulatait kigúnyoló paródiákat. Greg Mottola legújabb filmjében a nagymúltú Fletch-történetek kedvelt riporterét húzza elő, harminc év után reinkarnálva a mozivászonra Chevy Chase kultikus detektívjét. A rendező mégsem a jelenleg tomboló reboot-mánia fertőzöttje: Jon Hamm nem azért bújik a szerepbe, hogy összeköthető pontokat keressen a múlttal, sokkal inkább azért, hogy sármjával és szemérmetlenségével megnevettessen, és felgöngyölítse saját, egyre abszurdabb ügyét. Bár Gregory McDonald regényeinek főhőse alapjában véve is komikus kifordítása a klasszikus krimik nyomozó-karakterinek, ebben az adaptációban sajnos elmarad bármiféle reflexív kikacsintás a felelevenített hagyományok felé.
Irwin Maurice Fletcher a szállásként kibérelt lakásában egy fiatal lány hulláját találja, s könnyelműen tippeket osztogat a lehetséges gyilkosról a helyszínre érkező rendőrnyomozóknak, nem törődve azzal, hogy az első számú gyanúsított ő maga lesz. Mindeközben Fletch azért érkezett Bostonba, mert éppen újdonsült olasz barátnője eltűnt műgyűjteményét kutatja, Angela (Lorenza Izzo) apját ugyanis elrabolták, s csak az egyik köddé vált festményért cserébe hajlandóak visszaengedni. Jon Hamm feszélyezetlen játéka nem a Poirot- vagy Columbo-szerű nyomozókat idézi, inkább arrogáns önjelölt detektív, aki intelligenciáját is feláldozza egy ütős poénért, s aki örökösen ellentmond környezetének, hiszen mindenkit gyorsan kiismer, s így mindenki eszén túljár. Magabiztosan a káosz fölé emelkedik, még akkor is, ha olykor kételkedik saját megoldásaiban.
Az egyetlen módja annak, hogy Fletch bebizonyíthassa ártatlanságát, az a valódi tettes felderítése lenne, ennek érdekében pedig a rendőrség által figyelmen kívül hagyott lehetséges gyanúsítottak hosszú listáját járja végig. A szóba jövő személyek mind flúgosak, kezdve az Angela által vádolt, csak „a Grófnőként” emlegetett pénzéhes új mostohaanyától (Marcia Gay Harden) kezdve egy EDM-rajongó hipochonder műgyűjtőn (Kyle MacLachlan) és a titokban szerelmes fecsegő szomszédon át a spirituális belsőépítész ex-feleségig meg a keleti küzdősportokat űző drogfüggő lakástulajdonos férjéig, míg végül a feladattal megbízó olasz barátnő is gyanúba keveredik. A film egyik fő komikumforrása épp ez a sor idétlen és szélsőséges mellékszereplő, ám míg Fletch a naivitásukat kihasználva próbál gyilkosság-indítékokat keresni, a rendező arra használja őket, hogy kritikus fényt vessen a jachtbarát bostoni miliőre. Az olasz szerető és családja által pedig a hangos, szókimondó, egymást gyűlölő, de szemtől szembe mégis hatalmas szeretetet megjátszó, európai mediterránt leíró amerikai sztereotípiákra is kitér. S külön humorforrás ebben a szereplőgárdában a Fletchet üldöző, ősi rendőrpárosok tipikus megtestesítői: a letartóztatás képtelenségétől frusztrált tétlen felügyelő (Roy Wood Jr.), és ügyetlen gyakornoksegédje (Ayden Mayeri), aki (no spoiler) végül aztán az ügy megoldásáért felelős.
Fletch pedig mindenkihez ellátogatva újabb és újabb szerepekbe bújik, műgyűjtőként vagy lakásmagazin-szerkesztőként mutatkozik be, más-más nevet ölt magára. S a gyanútlan környezetéhez hasonlóan mi is egyre inkább elbizonytalanodunk abban, hogy ki is ő. Visszavonult riporter énje eleve annyira megközelíthetetlen, hogy valós személyisége könnyen egyre bizonytalanabbá válik. Az ügy előre haladásával pedig olyan nyomok kerülnek elő, hogy már mi is egyre inkább megkérdőjelezzük belé vetett vak bizalmunkat.
A film egyik legnagyobb problémája, hogy annyi lehetséges forgatókönyvet kínál a gyilkosságról, hogy a végső aztán nem a legmeggyőzőbb lesz. S mivel minden benne van a pakliban, különösebb fordulatként sem érzékelhetjük. Addigra már megszoktuk a felhalmozódó csavarokat: annyi követi egymást a film során, hogy hamar elfáradunk meglepődni, s inkább feladjuk az események követését. Már az alaphelyzet is bonyolult, a történet aztán több szálon fut (amelyekről persze aztán kiderül, hogy nem annyira távoliak egymástól), sokszor elfeledettnek ható, majd a végkifejlet szempontjából fontossá váló szálak nehezítik a dekódolást.
A Confess, Fletch persze ennek ellenére nem egy megterhelő filmélmény. Mottola feszélyezetlen hangulatú bájos vígjátéka annyi lazaságra int, mint főszereplője. Kihagyja azokat a lehetőségeket, amelyek reflexíven rákérdeznének a történettípusra, s amitől talán igazán paródia a paródia. Nem annyira mély és elemi dekonstrukciója a műfajnak, mint például Rian Johnson posztmodern játékossággal felépített Tőrbe ejtvéje, s épp ezért csak tompább társa lesz a közelmúlt komikus krimijeinek. Az azonban mindenképp a film érdeme, hogy amit vállal, azt tisztességgel hozza, még ha néha erőltetetten hat is egy-két poénja.
