A Netflix új szuperhős-tematikájú sorozata egy ember utáni és a digitalitásban fogant utópikus világ etikáját boncolgatja, melyben a hagyományos hősök által vallott értékrend újra és újra megkérdőjeleződik.
Az emberi közösségek mindig saját korszakuk konvenciói mentén mesélik el önmaguk történetét. Folyton újratermeljük mítoszainkat, adaptálva azokat a korabeli társadalmi és gazdasági viszonyainkhoz, a kor tudományos álláspontjához és technikai (vagy egyéb) felfedezéseihez. Ennek velejárója, hogy az addig ismert történelem egészére vetülnek ki az egymást váltó szemléletmódok; újabb genézis-történeteket, kozmogóniákat, újabb hősöket és isteneket helyeznek a trónra a szent iratok, krónikák, eposzok, és történelemkönyvek írói. Az ember a maga képére teremti isteneit; szenteket, később majmokat helyez eredettörténetének origójára, és vezeti végig az eseményeket új narratívájához igazítva. Úgy tűnik, jelenleg újabb archetípus készül belépni a panteonba, sőt, már át is lépte annak küszöbét. A földöntúli erővel rendelkező, köpenyes igazságosztók történelmünk legkülönbözőbb pontjain bukkannak fel, és jelenlétükkel újraírnak kulcsfontosságú időszakokat, eseményeket.
A Watchmen filmadaptációjának intrója a 20. század Amerikájának kulcsmomentumait foglalja össze, a híres fotókon, újságcikkekben és filmfelvételeken azonban mindig feltűnik egy-egy maszkos hős (legkifejezőbb talán a Japán megszállásának napján a Time Square-nél elcsattanó csókról készült fénykép parafrázisa); mindez a Jupiter hagyatékában egy teljes, epizódokon átívelő történetszállá lép elő. Egyéb, extrém példák is említhetők: a Marvel Studio WandaVízió című sorozata az 1980-as és 90-es évek kertvárosi Amerikáját és a kor televíziós trendjeit idézi meg, Zack Snyder Igazság Ligájában, vagy az idén debütáló Örökkévalók-szériában (Eternals) a szuperemberek pedig már a „Krisztus előtti” korok társadalmaival lépnek kapcsolatba – utóbbi előzetesében az ókori Babilon Istár-kapuja előtt szállnak le a földre az angyali lények.
A kortárs szuperhős-mítoszok természetesen nem előzmény nélküliek, a múlt század képregénykultúrája előlegezte meg azokat, mégis, mintha a 2000-es években nyerték volna el „érett” formájukat. Nem csupán arról van szó, hogy a mainstream filmes és videójátékos szcéna termékenyítette meg a műfajt és tette világszerte ismertté e figurákat; a (mai) szuperhősök a számítógépekkel megteremtett újmédia szülöttei, és e digitális korban fogant társadalom saját mitikus hőseivé váltak.
A szuperhősök Steen Christiansen filmteoretikus által megfogalmazott, ún. „biomedializált” erők birtoklói. A kódolható és modulálható, ezek mentén torzítható virtuális testképek bajnokaiként vívják meg küzdelmeiket hasonszőrű ellenfeleikkel. A digitális média adta lehetőségek túlzásaiként megjelenő karakterekről van szó, akiknek lényegi elemét, ontológiáját képezi a grafikai manipuláció, a számítógépes utómunka, a 3D animációk és a „morfolás”. A Photoshopban és az Instagram filtereivel „génmódosított” test-ideálok generációjának verhetetlen hőseit tárja elénk a Marvel és a DC Comics stúdiója, a 21. század moziközönsége pedig e digitális perspektívából nézheti újra történelmének és mítoszainak új verzióit.
A Netflixen májusban megjelent Jupiter hagyatéka az említett Watchmennel szemben már nem csupán a nyugati társadalom, vagy Amerika történelmének újabb allegorikus olvasata, és nem is pusztán a szuperhős-trend meglovaglása. Az új, biomedializált digitális testek etikáját, egy poszthumán etikát állít cselekményének középpontjába.
Bár újra és újra felmerül a halálbüntetés, és bizonyos kémiai eljárások legalizációjának kérdése a 21. század politikájában és közbeszédében, a Jupiter hagyatéka nem ezt tematizálja és nem ennek kritikai reflexióját nyújtja. Felvonultatott kérdései nehezen kapcsolhatók aktuális társadalmi folyamatokhoz – szemben pl. a hasonló A Sólyom és a Tél Katonája című sorozattal –, a készítők nem a fizikai valóságunk szférájára koncentrálnak; a poszt- és transzhumanizmus filozófiai, etikai kérdéseire keresik a választ. Éppen ezért a főhősök már nem egyszerű bűnözőkkel, maffiavezérekkel küzdenek, célpontjaik hozzájuk hasonló non-humán hibrid lények. Ezen „ember utáni” diskurzusban pedig stabilitását veszti az apafigura, Sheldon Sampson (Josh Duhamel) által vallott és kódexbe foglalt humánus, emberközpontú értékrend. Erre utalhat a férfi eredeti szuperhős-neve is: az Utópiai („Utopian”).
Ha a jelenkor kérdéseire nem is ad választ, a cikk első felében tárgyalt digitális perspektíva és a történelem újraírása reflektáltan jelenik meg a sorozatban. A cselekmény két fő szálra osztható: az egyik a kortárs közegben „hétköznapjait” élő szuperhős-kisebbségre, a másik pedig e karakterek a 20. század eleji, az 1929-es tőzsdekrach utáni éveire fókuszál, amikor hozzájutottak földöntúli képességeikhez (és a századot átívelő élettartamukhoz).
Az alkotók a film médiumának sajátosságait használják fel e két történetszál elkülönítéséhez, és látványosan eltérő, ki-becsukódó képarányokat használnak. A flashback-jelenetek egy szűkebb (16:9), míg a jelenkori történések egy szélesvásznú képmezőn láthatóak. A filmesek mintha folyton tudatosítani akarnák a történelem átírásának és az utópia elkészítésének folyamatát és eszköztárát; így fontos szerepet kap a képarányt folyton váltogató „közvetítő” kamera, illetve képernyő, valamint a digitális utómunka, mellyel mindezt véghezvitték.
A Jupiter hősei a klasszikus szuperemberek által vallott értékeket kezdik megkérdőjelezni. Supermanben nem merült fel a gyilkosság gondolata, Pókember ellenségeit hálóba csomagolva adta át a rendőrségnek, Batman pedig a Nolan-trilógia első részében azt mondja nemezisének: „Nem öllek meg, de megmenteni sem foglak.” Ehhez képest „Más idők járnak” – hangzik el megannyiszor a Netflix új sorozatában. A szupererőket birtokló Sampson család és társaik folyton e problémával szembesülnek. Elveheti-e egy különleges képességekkel megáldott lény egy másik életét; leszámolhat-e egy modulált és manipulált digitális test egy másikkal; a választ azonban, úgy tűnik, csak a következő évad során tudhatjuk meg.
