A Netflix nem is időzíthette volna az idei januárnál jobb időpontra A szitokszavak története című sorozatát. Elvégre mikor lehetne aktuálisabb egy, a legnépszerűbb káromkodásokkal foglalkozó széria megtekintése, mint hosszú idő óta a legelcseszettebb évünk után?
A 2020-as év járványhelyzete minden bizonnyal sokunk hétköznapi kommunikációját bővítette ki olyan, békeidőkben alig használt szavakkal, mint a „karantén”, az „alapbetegség”, a „vakcina”, vagy akár a „szövődmény”. A koronavírus futótűzszerű terjedésével párhuzamosan változó szóhasználatunkban azonban minden újítás ellenére is sziklaszilárdan megmaradt – sőt, többünk számára alighanem fel is értékelődött – néhány igen fontos alapelem, melyeknek létjogosultsága ráadásul jóideje nem volt ennyire egyértelműen megindokolva. Ezek a szitokszavaink, melyeknek a Netflix most egy egész ismeretterjesztő sorozatot szentelt.
A hat epizódból álló minisorozatban az angol nyelv leggyakoribb káromkodásainak (fuck, shit, bitch, dick, pussy, damn) keletkezésébe nyerhetünk betekintést, aggódnunk azonban nem kell, ugyanis A szitokszavak története nem valami véresen komolyan vett etimológiai előadássorozat, amelyben szakállas-szemüveges nyelvészprofesszorok folytatnak hosszú és monoton vitákat az egyes szavakkal kapcsolatban. Hangvételéről és stílusáról már az a tény is harsányan árulkodó, hogy nem kisebb név kalauzol végig minket a káromkodások szövevényes történelmén a show házigazdájaként, mint Nicolas Cage. Akivel kapcsolatban köztudomású tény, hogy nem igazán szokott pironkodni, ha a filmjeiben csúnyán kell beszélnie, magánéleti botrányaiból pedig arra is következtethetünk, hogy A szikla, a Tolvajtempó és még megannyi egyéb híres mozi sztárja nem csupán akkor szokott obszcén kifejezésekkel élni, ha betanult szöveget mond. Az egykor szebb napokat is látott, de az elmúlt években inkább a trash-kategóriát súroló B-filmjeivel azonosított ikon pedig szerencsére ezúttal sem felejtette otthon általa csak „big actingnek” nevezett színművészeti technikáját, így épp olyan teátrálisan adja elő fennkölt nagymonológjait a kellemes hangulatot árasztó, antik bútorokkal, könyvespolccal és kandallóval berendezett stúdiódíszletében, amennyire az egy ilyen típusú, önmagát a legkevésbé sem komolyanvevő, szórakoztató műsorhoz kell. Cage vélhetően igencsak élvezhette is a számára csupán egyetlen forgatási napot jelentő munkát, ugyanis játéka végig sziporkázó, hiteles és szerethető marad, azt pedig külön élvezet nézni, ahogy a lehető legtermészetesebb módon dobálja felénk a képernyőről a válogatott szitokszavakat.
A készítők Cage jelenléte ellenére érezhetően kis költségvetésből gazdálkodtak, ezért alapvetően a dokumentumfilmek legklasszikusabb módszeréhez, a beszélő fejes technikához folyamodtak. Ez azonban nemcsak azért nem válik a műsor élvezeti értékének kárára, mert a megszólaltatott interjúalanyok (akik között éppúgy akadnak közepesen ismert humoristák, filmkritikusok és innen-onnan derengő színészek, mint valódi nyelvészprofesszorok) egytől egyig izgalmas arcok izgalmas sztorikkal. A szitokszavak története remekül működik azért is, mert egy-egy ilyen értekezéshez jó érzékkel és kiválóan eltalált ritmusban társít az egyes szavakhoz tapadó mítoszokat feldolgozó mókás animációs betéteket, archív film- és videokliprészleteket. Mindez pedig így egy könnyed, szórakoztató, de mégis informatív koktélt ad ki a főtémát képező csúnyaszóról, ráadásul röpke húsz percben.
A szitokszavak története révén ezenkívül rengeteg érdekes ténnyel is gazdagabbak lehetünk: megtudhatjuk például, hogy a középkorban még közösségi eseménynek számított a nagyvécézés, hogy Dick becenéven ma már maximum hetvenpluszos Richardok szólíttatják magukat, nekünk, filmes érdeklődésűeknek pedig külön ínyencséget jelenthet, hogy – vakon megtett tippünkkel ellentétben – korántsem Samuel L. Jackson az az amerikai színész, akinek a legtöbbször hagyta el a száját a „fuck” kifejezés hollywoodi mozifilmben, vagy hogy miként kerülhetett bele a szigorú cenzúrát hozó Hays-kód idején az Elfújta a szél ikonikus szereplőjének, Rhett Butlernek azóta szállóigévé vált mondatába a „damn” szócska.
A Netflix káromkodós szériája tehát kétségkívül rámutat, hogy csúnyán beszélni tulajdonképpen nagyon is jó dolog, ám annyit mégis felróhatunk neki, hogy egy kicsit lehetne viccesebb. De tényleg csak egy hangyafasznyit, hiszen komornak vagy lehangolónak távolról sem nevezhető a sorozat. Az viszont biztos, hogy elbírt volna még néhány ütős poént, hogy az állandó vigyorgás mellett néha azért rendesen a kanapé alá is röhöghessük magunkat. Aki pedig alapszinten sem beszéli az angol nyelvet, annak a fordítási nehézségek miatt talán még kevésbé lesz megnevettető ez az egész átkozódós történelemóra. Elsősorban talán miattuk lenne értelme elgondolkodni egy magyar gyártású remake-en is, amelyben mondjuk Mucsi Zoltán konferálásában ismerhetnénk meg behatóbban ékes anyanyelvünk leggyakrabban használt obszcén kifejezéseit. Ezek nem mellesleg ezerszer cifrábbak és változatosabbak is, mint Nicolas Cage hat kedvenc káromkodása…
