Nincs még egy olyan ország, amelynek annyi filmfesztiválja lenne, mint az Amerikai Egyesült Államoknak. Rengeteg városa közül számtalanban rendeznek filmes mustrát, s „a népek olvasztótégelyeként" többféle etnikummal és kisebbséggel rendelkezik. Így kell külön filmfesztivál a latin-amerikaiaknak, az afroamerikaiaknak, a zsidó közösségnek és a melegeknek is. írásunkban a legnevezetesebb, a legöregebb és a legfiatalabb amerikai fesztiválokat mustráljuk.
A legnevezetesebb: a Sundance Filmfesztivál
Kovács László Amerikában tevékenykedő magyar származású operatőr szerint – ahogy a filmhu nevű filmes portálnak nyilatkozta – az Egyesült Államokban legalább kétszázötven filmfesztivál létezik: majdnem minden nagyvárosnak van legalább egy, csak Los Angelesben pedig vagy hatot tartanak. Mind közül kiemelkedik azonban a Sundance, melyet a Miramax és egyéb stúdiók is figyelnek, hogy lecsaphassanak, ha találnak a kínálatban valami sikergyanús munkát, melynél az alacsony költségvetés magas bevételre váltható. A legnagyobb amerikai független filmszemle története akkor kezdődött, amikor Robert Redford főszerepet vállalt George Roy Hill 1969-es westernjében, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök címűben. A karakter megformálása vélhetően nagy hatással volt rá, és talán nemcsak a nézők azonosították a szimpatikus bank- és vonatrablóval, mivel Redford 1980-ban megalapította a Sundance Intézetet. Kitűzött célja, hogy felkutassa és támogassa a fiatal amerikai filmkészítőket (a Sundance Intézet honlapján, a http://sundance.org-on szereplő jelszavak is minden bizonnyal ezt szimbolizálják: „community, creativity, courage", azaz közösség, kreativitás, bátorság – üzeni Redford). Ezt elősegítendő a színész 1985-ben átveszi az 1978 óta a Utah-beli Salt Lake Cityben működő United States Film Festivalt. A Sundance ezzel fokról fokra a független film első számú fesztiváljává válik.
Habár Redford szemléjén már 1985-ben olyan műveket mutattak be és díjaztak, mint Joel Coen Véresen egyszerűje vagy a Florida, paradicsom Jim Jarmuschtól, az első igazi áttörést – nemcsak a fesztivál, de a független film újabb kori történetében is – az 1989-es év és Steven Soderbergh Szex, hazugság, videója jelentette. Az 1,2 millió dollárból készült produkció 25 milliós bevételt hozott – Stőhr Lóránd tanulmánya szerint (Egy fogalom csapdájában. In: Filmkultúra Online) amerikai független film addig még soha nem aratott ekkora sikert. A Soderbergh-film és sikere (a financiális eredményeken kívül a filmfesztiválon a közönségdíjat nyerte el) a Sundance rangját is nagyban megemelte: ez tetten érhető egyrészt a fesztiválra benevezett filmek számában (1987-ben még csak hatvan, míg 1992-ben már csaknem négyszáz filmet neveztek be), másrészt az eseményt övező hatalmas érdeklődésben. A függetlenfilmes mustrának egy Salt Lake Citytől keletre található, Park City nevű kisváros ad otthont – a legfrissebb adatok szerint a hegyek közt található település lakossága a Sundance Filmfesztivál tizenegy napja alatt 7500-ról 45 ezer főre növekszik.
A következő jeles dátum a Sundance naptárában 1992 januárja. Ekkor mutatkozott be ugyanis a fesztiválon Quentin Tarantino a Kutyaszorítóbannal. A zsűri nagydíját ugyan nem ő, hanem A levesben című Alexandre Rockwell-munka nyerte el, de keveset mondunk azzal, hogy azóta Tarantino első nagyjátékfilmje kultikussá nőtte ki magát (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy tizenhárom évvel a premier után a magyar forgalmazó még mindig érdemesnek látta bemutatni Magyarországon). A következő évben a kultrendező cimborája, Robert Rodriguez nyer közönségdíjat El Mariachi – A zenész című művével (melynek egy személyben rendezője, írója, producere, vágója, operatőre és hangmérnöke), majd 1994-ben egy másik fontos függetlenfilmes szereplő, Kevin Smith is leteszi névjegyét a Shop stoppal.
Az ezután következő években a Sundance megbízható függetlenfilmes lelőhellyé vált a forgalmazók számára – olyan nevekkel, mint Todd Solondz, Darren Aronofsky vagy Paul Greengrass. Sőt még azt az átütő sikert is felül tudták múlni, amit Soderbergh ért el 1989-ben, itt mutatták be ugyanis 1999-ben az Ideglelés című munkát, amely valódi függetlenfilmes csemege: a 35 ezer dollárból készített film több mint 140 millió dolláros bevételt eredményezett, a művet pedig – mint áldokumentumfilmet – valódi kultusz és legenda övezte (habár ezen sokat rontott a később hozzácsapott második rész).
A fesztivál pedig az évek során egyre erősödött, fejlődött és terjeszkedett. Míg az elején kizárólag amerikai nagyjáték- és dokumentumfilmeket díjaztak, mára már latin-amerikai, rövidfilmes és külföldi filmes (World Cinema) szekciója is van (1999-ben a német A lé meg a Lola és a román-francia-belga-holland-izraeli Életvonat is kapott elismerést), továbbá azokat a művészeket is díjazzák, aki hozzájárulnak a független film sikeréhez (az elmúlt években többek közt Holly Hunter, Benicio Del Toro, Julianne Moore, Kevin Spacey és Laura Dern részesült a Tribute to Independent Vision Award nevezetű elismerésben).
Ezeken a változásokon kívül még egy tendencia megfigyelhető a függetlenfilmek legnagyobb fesztiváljánál. 2002-ben Redford megalapította a külön dokumentumfilmes alapítványt a Sundance-en belül (Sundance Documentary Fund) – talán emiatt, talán ettől függetlenül, mindenesetre az utóbbi években egyre erősebb a filmfesztivál dokumentumfilmes mezőnye. Főleg a tavalyi évben tűntek fel jobbnál jobb dokumentummunkák a Sundance-en, melyek a megszokott száraz tényközlés és -ismertetés helyett a játékfilmes elemeket, az érdekességet és a szórakoztatva dokumentálást választották.
A legnagyobb port kétségtelenül a Super Size Me, Morgan Spurlock alkotása verte fel. A vitatható hozzáállású dokumentumfilm a gyorsétkezdéket, nevezetesen a McDonald's-et támadja olyan eredményességgel, hogy még a gyorsétteremlánc vezetőit is megrettentette és ellenlépésekre sarkallta. A film egy hátborzongató kísérletet követ elejétől a végéig: a rendező saját magán demonstrálta, mi történik, ha egy egészséges, fiatal ember egy hónapon keresztül kizárólag a McDonald's-ben étkezik, és ahányszor csak az eladók rákérdeznek, a nagyobb (Super Size) menüt választja. Ez ugye erősen manipulatív és kétségbe vonható eljárás, de a film a Sundance zsűrijén kívül a nézőket is meggyőzte, és ez kétségkívül az új szelek eredményességét igazolja a dokumentumfilmek világában.
A 2004-es év másik nagy dokusikere a Sundance-en a DiG! című film volt, melyet Magyarországon a 12. Titanic Filmfesztiválon vetítettek idén áprilisban Ezt kapd ki! címmel. Ondi Timoner alkotása két rockegyüttes, a Brian Jonestown Massacre és a Dandy Warhols pályájának alakulását követi nyomon hét éven keresztül (!) olyan lebilincselően, hogy fel sem tűnik a dokumentumfilmtől szokatlan, majd' kétórás hossza.
Redford pedig továbbra is fáradhatatlanul buzdítja a fiatal függetlenfilmeseket az alkotásra és a csatlakozásra. „Ez a fesztivál a különböző hangokon megszólaló filmeket kívánja bemutatni. Azokat, amelyek valóban kicsit pontosabban reflektálnak a világunkra. Szeretném azt hinni, hogy ez a filmes esemény az eltérő vélemények fesztiválja, és én ezt szeretném ünnepelni” – nyilatkozta a legutóbbi fesztivál megnyitóján.
A legöregebbek: a houstoni WorldFest és San Francisco
A houstoni WorldFestet negyvennégy évvel ezelőtt alapították, 1961 augusztusában. Akkor még nemzetközi filmes egyesületnek nevezték (International Film Society), nemzetközi versenyfesztivállá 1968 áprilisában nőtte ki magát – ezzel a harmadik volt Észak-Amerikában San Francisco és New York után. Az alapító Hunter Todd rendező-producer volt, és a filmfesztivál érdekessége (honlapjának állítása szerint), hogy stábjának minden tagja filmkészítő.
A fesztiválon kizárólag független filmek indulhatnak, a WorldFest a nagy stúdiók által gyártott vagy forgalmazott műveket egyáltalán nem mutatja be. A legutóbbi mustrán – amely 2005. április 22. és május 1. között zajlott – mindössze 55-60 filmet vetítettek, mivel a szervezők úgy gondolják, csak így tudnak kiemelten foglalkozni az amerikai és a külföldi munkákkal. „Úgy érezzük, nem lehet megfelelően odafigyelni egy-egy alkotásra, ha a fesztivál kínálata túl széles. A fesztiválközönségre és a filmesekre is tekintettel kell lennünk. Egy tíz napig tartó fesztiválon – ha úgy számoljuk, hogy egy nap öt-hat filmet nézhetünk meg – lehetetlen 50-60 filmnél többet végignézni, szóval nem lenne értelme többet betáblázni” – hangzik az észszerű magyarázat Kathleen Haney művészeti és programigazgató szájából. És azt is hozzáteszi, hogy „kizárólag a legeslegjobb, megválogatott amerikai és külföldi filmekre szeretnénk koncentrálni, melyek valóban megérdemlik, hogy bemutassuk őket a WorldFesten". Ezt annál is inkább öröm hallani, mivel a magyar filmek idén rendkívül jól szerepeltek a neves amerikai mustrán. A 38. WorldFesten díjazták Almási Tamás Valahol otthon lenni című filmjét (a zsűri különdíja), Zsigmond Dezső Aranykalyibáját (bronz Remy-díj), Böszörményi Zsuzsa munkáját, a Mélyen őrzött titkokat (a zsűri különdíja), Keményffy Tamás Szerencsés emberét (platina Remi-díj), Silló Sándor Mozi zongorára című művét (platina Remi-díj), Groó Diánától a Csoda Krakkóbant (arany Remi-díj) és Szász Attila Most látszom, most nem látszom című rövidfilmjét (a zsűri különdíja).
Szintén nemrég zárult a 48. San Franciscó-i Nemzetközi Filmfesztivál (április 21. és május 5. között rendezték). A legrégebbi amerikai filmes eseményt a San Franciscó-i Filmintézet szervezi 1957 óta. Az előzőekben tárgyalt fesztivállal ellentétben ők kifejezetten széles kínálatukra büszkék: idén ötven ország közel kétszáz filmjét mutatták be. Elsősorban azokra az alkotásokra koncentrálnak, amelyek nem biztos, hogy bekerülnek az amerikai filmforgalmazásba.
A mustra versenyszekciójának díja a Golden Gate Award, melyet dokumentum-, rövid-, animációs, kísérleti filmes, ifjúsági és televíziós munkák kategóriákban osztanak. Díjazzák azokat a fiatal alkotókat is, akik különleges művészi érzékenységet mutatnak: 1997-től van lehetőségük az elsőfilmeseknek, hogy elnyerjék a 10 ezer dolláros pénzjutalommal járó SKYY díjat. A filmfesztiválon ezen kívül információs vetítéseken mutatják be a legújabb játékfilmeket, továbbá retrospektív vetítéseket is tartanak. A SFIFF életműdíját 2005-ben Taylor Hackfordnak (Az ördög ügyvédje, Ray) ítélték, emellett idén először a filmkritikusok nemzetközi szövetsége, a FIPRESCI is képviseltette magát az eseményen, és díjat is osztott.
Az idei nemzetközi kínálatban többek között a francia 5x2 (Francois Ozon), a dán Testvéred feleségét... (Susanne Bier), a mexikói Kacsaszezon (Fernando Eimbcke), a perui Santiago napjai (Josue Mendez), az amerikai Palindromes (Todd Solondz) és a magyar Dealer (Fliegauf Benedek) szerepelt.
A legfiatalabbak: Tribeca és Maine
Amerika egyik legfiatalabb filmfesztiválja a Sundance-hez hasonlóan szintén egy neves színész alakjához köthető. A Tribeca Filmfesztivált Robert De Niro, Jane Rosenthal és Craig Hatkoff alapította 2002-ben. A fesztivál indítása érdekes válaszlépés volt a World Trade Center elleni támadásra. Hogy kicsit érthetőbb legyen: bár a Tribeca jelenlegi küldetése platformot biztosítani a filmkészítőknek, hogy munkájuk során a lehető legjobban elérjék közönségüket, eredetileg azért jött létre, hogy bevételével segítse azokat az üzleteket, amelyek a terrortámadás által romba döntött WTC épületének közelében helyezkedtek el. De Niro állítása szerint a fesztivál ötlete már korábban megfogalmazódott bennük, a sajnálatos szeptember 11-i események azonban jelentősen meggyorsították a szervezést.
A 2002 májusában megrendezett első fesztivál 150 ezer látogatót vonzott, és 10 millió dollárt hozott a helyi gazdaságnak, így talán csakugyan sikerült „új életet lehelni a 2001. szeptember 11. után haldokló belső-Manhattanbe", és „az emberek figyelmét ismét a jövőre irányítani, arra, ahogy egy belváros újjászületik – ahogy a szervezők fogalmaztak. Idén áprilisban New Yorkban, a Tribecán olyan filmeket mutattak be, mint a 2046 (Wong Kar-wai), a 9 dal (Michael Winterbottom), a Gyönyörű ország (Hans Petter Moland), a Cseh álom (Vít Klusák, Filip Remunda), a Téli álom (Gorán Paskaljevic), A kilencedik nap (Volker Schlöndorff), a Tulse Luper bőröndjei (Peter Greenaway), de korábban olyan stúdiófilmeket is vetítettek, mint a Star Wars: II rész – A klónok támadása, az Egy fiúról, az Álmatlanság vagy a Vagány Nők Klubja, sőt a filmmustrának családi fesztivál része is van, ahol a gyerekeknek szóló műveket is adnak. A Tribeca 2005-ös érdekessége magyar szempontból, hogy Forgács Péter El perro negro – A fekete kutya. Történetek a spanyol polgárháborúból című filmje a 4. Tribeca Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmjének járó díját nyerte.
A 8. Maine-i Nemzetközi Filmfesztivál még előttünk áll: július 15. és 24. között fogják megrendezni Waterville-ben, Maine államban. A fesztivál tíz napja alatt közel száz filmet mutatnak majd be, Amerika és a világ függetlenfilmes termésének legjavát. A mustra látogatóinak lehetőségük lesz a filmek élvezetén kívül találkozni is az alkotókkal. Az elmúlt években mások mellett olyan művészekkel találkozhattak a Waterville-be látogatók, mint Ed Harris (2004), Peter Fonda, Campbell Scott (2003), Jonathan Demme (2002), Sissy Spacek (2001) vagy Terrence Malick (2000).
Az 1998-ban alapított fesztiválon ezenkívül megnézhették a Szamurájt, a Bábokat (Kitano Takeshi), a A titkos ajtót (Tod Williams), az Intim vallomásokat, a Lány a hídont (Patrice Leconte), a Rekonstrukciót (Christoffer Boe), Az Élet Könyvét (Hal Hartley), Az első éjszakámat (Miguel Albaladejo), az Eurékát (Shinji Aoyama), a Straight story – Igaz történetet (David Lynch), A lyukat (Caj Ming-liang), a Kirikou és a boszorkányt (Michel Ocelot), továbbá a Bűvös vadászt, Az én XX. századomat, a Tamás és Julit, a Simon mágust (Enyedi Ildikó) stb. Az Enyedi-filmek egész sorának vetítésén kívül pedig ismét van magyar vonatkozása az amerikai filmfesztiválnak: a MIFF tanácsadó testületének tagjává választották Jonathan Demme, David Gordon Green, Terrence Malick és mások mellé a magyar rendezőnőt is.
A Maine-i Filmfesztiválhoz egyebek mellett egy Diák Film- és Videofesztivál is kapcsolódik, melyet idén júliusban immár huszonnyolcadik alkalommal fognak megrendezni. 1998-ig Portlandben tartották meg az ifjúsági filmes eseményt, ám annak alakulásakor beolvadt a Maine-i Nemzetközi Filmfesztiválba – ahogy az korábban a US Film Festival és a Sundance esetében is történt.
A Sundance-en díjazott ismertebb filmek:
- Jim Jarmusch: Florida, paradicsom (1985, különdíj)
- Joel Coen: Véresen egyszerű (1985, a zsűri nagydíja)
- Steven Soderbergh: Szex, hazugság, videó (1989, közönségdíj)
- Alexandre Rockwell: A levesben (1992, a zsűri nagydíja)
- Robert Rodriguez: El Mariachi – A zenész (1993, közönségdíj)
- Kevin Smith: Shop stop (1994, Filmmakers Trophy)
- Todd Solondz: Isten hozott a babaházban (1996, a zsűri nagydíja)
- Darren Aronofsky: Pí (1998, rendezői díj)
- Marc Levin: Slam – A szó fegyver (1998, a zsűri nagydíja)
- Tom Tykwer: A lé meg a Lola (1999, közönségdíj)
- Radu Mihaileanu: Életvonat (1999, közönségdíj)
- Christopher Nolan: Mementó (2001, forgatókönyvírói díj)
- Todd Field: A hálószobában (2001, különdíj)
- Steven Shainberg: Titkárnő (2002, különdíj)
- Paul Greengrass: Véres vasárnap (2002, közönségdíj)
- Catherine Hardwicke: Tizenhárom (2003, rendezői díj)
- Morgan Spurlock: Super Size Me (2004, dokumentumfilmes rendezői díj)
Amerika fontosabb fesztiválvárosai A-tól Z-ig:
Austin, Atlanta, Atlantic City, Baltimore, Boston, Boulder, Cambridge, Chicago, Cleveland, Denver, Hamptons, Hollywood, Houston, Las Vegas, Los Angeles, Miami, Mill Valley, Minneapolis, Nantucket, Nashville, New York, Newport Beach, Northampton, Palm Beach, Palm Springs, Park City, Philadelphia, Phoenix, Portland, Provincetown, Rhode Island, San Diego, San Francisco, San Jose, Santa Barbara, Santa Fe, Saugatuck, Seattle, Sedona, St. Louis, Tampa, Telluride, Tiburon, Tucson, Vail, Washington, Waterville, Woodstock
