1968 februárjában Csíkszeredában utcára vonultak az emberek. Hogy pontosan miért és hogyan, egy friss dokumentumfilm járja körül.
Székelyudvarhely és Csíkszereda örök versenye untig ismert, főként a helyiek körében. Kocsmaasztalok, szilveszteri bulik, babakocsis séták, turkálások, vonatfülkés véletlen találkozások alkalmával mindig elhangzik a rivalizálás valamely, vagy mindkét anekdotikus referenciapontja: 1. az „udvarhelyi temetőben” (a központi parkban is, de lényegében valamely temetőből másolták oda) áll a sírkő, melyre ugye az alatta szunnyadó, vagy valamely örököse a 19. század végén kerek-perec színt vallott, hogyaszongya „itt es jobb, mint Csíkban”, és ez a kijelentés összekacsintós heherészések nagy okozója; 2. a megyeszékhelyi jog elnyerésével Csíkszeredába buzgón beruházott a pártállam, gazdasága fellendült, cserébe viszont elveszítette korábbi polgári külsőjét, egész utcákat beretvált le a hatalom és épített a házak helyére erdőt vörös háztetős 4 vagy 8, 9 és 10 emeletes tömbházakból, a lakosság száma ugrásszerűen megnőtt, és nem feltétlenül csupa székellyel gyarapodott, szemben Székelyudvarhellyel, amely ebből a csodanagy szocreál építkezési lázból javarészt kimaradt, és polgári, kisvárosi, disztingvált, turistákat vonzó jellegét megőrizhette. Ha a vitában vesztésre áll, az udvarhelyi ezzel a két érvvel sakkmattot adhat a szeredainak. A szeredai pedig szárazan nyel és tompán visszaheherész. (Lenne még egy vicc is a köddel, de az most ide nem illik.)
A második vitapont kapcsán némi büszkeségre okot adó, és a vitát valamelyest kiegyensúlyozó válaszattitűd segítségére érkezik (nyilván nem azért, de éppenséggel erre is használható lehet) Daczó Katalin Megyecsinálók – Csíki forradalom Ceaușescu országában című dokumentumfilmje 2019-ben. Daczó nem kevesebbre, mint arra vállalkozik, hogy a megyésítés történetének egyetlen tömeges tiltakozását feldolgozza. Az 1968. február 13-ikai, mínusz 20 fokos fagyban lezajlott csíki csoportos dacolás a Ceaușescu-korszak roppant kevés tüntetései közé tartozik, a legnagyobb brassói 1987-es mellett alig ismertek a kisebbek (a kollektivizálási folyamat dühös lázongásain kívül), vagy nem is voltak. Csíkszeredában viszont a tüntetés jellege nem kívánt karhatalmi beavatkozást, csendben lezajlott, inkább valami mellett, mint valami ellenében gyűlt össze a tömeg, nem az életminőséget kifogásolták, vicceseket skandáltak és magyarul, nem rázták a kerítést. Daczó pedig elindul körbejárni az ügyet, és a dokumentumfilmes eszközök széles palettájáról több módszert is alkalmaz.
Elsősorban, és legtöbbet a „beszélő fejek” módszerét használja, az oral-history múltfeltáró apparátusát, tehát az akcióban részt vett, immár idős embereket szólaltatja meg, de előtte még, némileg vidám zenére felállítja az előzmények kronológiáját korabeli híradók és sajtóhírek szemrevaló sorjázásával. Még a Gheorghiu-Dej korszakban, 1950-ben az egykori székely járások és megyék helyén szovjet mintára és szovjet nyomásra rajonokat szerveztek, amelyeket Brassó (Sztálin) tartományba olvasztottak be. Ezeket a rajonokat két évvel később, a kutatók szerint éppen maga Sztálin sürgetésére (hogy a bukaresti hatalomnak megmutassa, ki az úr) létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, amely 1967-ig létezett (közben lezajlott a kollektivizálás, illetve lezártnak jelentették ki). Ekkor a párt korifeusai nekiláttak egy új területfelosztási terv kidolgozásához, amely végül elvezetett az 1968-as közigazgatási reformhoz, a megyésítéshez, aminek keretében széttagolni tervezték a SZAT-t, helyén pedig egy nagy székely megyét kívántak létrehozni (Maros rajon nélkül), a kezdeti elképzelések szerint Csíkszereda, a reform véglegesítésekor azonban már Székelyudvarhely központtal. Szóval körülbelül ezt tudjuk meg a kronológiai felvezetőből, ami után egyrészt következnek a megszólaló szemtanúk és egykori politikusok, illetve egy kellemes és időszakosan visszatérő játékfilmes beékeléssel részleteket hallunk Orbán István rajoni néptanácsi titkár naplójából, akit Orbán Levente (Saul fia, Kojot) alakít korabeli díszletek között.
Felváltva kapunk tehát igazi dokumentarista tényfeltárást és egy aprócska játékfilmet narrációval, s a kettő pompásan kiegészíti egymást. A csíki forradalom okát már az első képkockákról ismerjük, a beszélő fejek egy csoportja a nép köréből szemlézi a hangulatot, a másik csoportban van Király Károly, tehát az egykori magyar politikai képviselet nagy alakja, a játékfilmből pedig kiderül a párt tisztviselőinek hozzáállása, amely gyakorlatilag megegyezett az utcáéval. Az elbeszélés köre teljes, egész történetünk van, gondosan végigvitt történetszálakkal és az esemény lehető legkimerítőbb elmesélésével. 1968. február 13-án Csíkszeredában, a néptanács székháza előtt összegyűlt tehát körülbelül 2000 ember, elskandálták párszor, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk”, ketten az eseményt lefényképezték titokban, aztán a kissé berezelt néptanácsi elvtársak az erkélyről párbeszédbe elegyedtek a lentiekkel. A párbeszéd nyomán felállt egy húszfős csoport, amely Bukarestbe utazott, egyenesen a párt fővezéréhez.
Másnap, február 14-én (tehát éppen Bálint-napon, és ez egy újabb vidám réteget von az amúgy is anekdotikus alapra) városi küldöttség utazott fel Bukarestbe, hogy személyesen is kérje az újonnan létrehozni kívánt székely megye székhelyéül kijelölni Csíkszeredát Székelyudvarhely helyett. Az egyik érv pedig – hogy miért utaztak fel és jelentek meg személyesen – az volt, hogy a szeredaiakat nincs ki képviselje a központban, míg az udvarhelyieknek ott volt Fazekas János. Ceaușescu ekkor „szerelemből” így vallott: akkor leszek én a csíkszeredaiak pártfogója! Hargita megye ezzel megkapta Csíkszeredát megyeszékhelyül, Csíkszereda pedig megkapta a kötöttárú-, készruha- és traktorgyárat, s a blokkokat jutalmul.
