A gyermeki ártatlanság közhelyes jelképe sok különböző műfajú filmben lopta már be magát a közönség szívébe. A nagyszemű cseperedők sötét oldalait bemutató opusok rendszerint provokatívra és megdöbbentőre sikerülnek. Sopsits Árpád A hetedik kör című filmje is erre játszik rá. Azonban a gyermeki gonoszságról szóló munkája inkább meghökkentő tévés mű, mint provokatív mozidráma.

Az idei filmszemle egyik titkos favoritjaként emlegetett film gyermekhősei inkább áldozatokként jelennek meg, mint tudatos gonoszként. A 6 főszereplő tinédzser a közönyt és a halovány katolikus magyarázatokat nem bírva kerül egy misztikus barátjuk, Sebestyén (vörös hajával és fémkarikás nadrágjával igazi filozofikus lápi démon) hatása alá. A bevezetőben 6 ifjú játszik a víztározó romos partján, amikor hozzájuk csapódik a furcsa kinézetű, mocsárból kimászó fiú, aki ügyességével és okoskodásaival gyorsan bűvkörébe vonja új pajtásait. Különösen Jakabra (Erőss Tamás) és Sanyira (Vilmányi Benett) van hatással, akik felemás családi hátterük miatt kaphatóak lesznek a különböző gyilkos játékokra. Az összetartó erő felbomlik, hiába a fiatal Gábor atya szellemi gondoskodása és erőfeszítései, a halálos tragédia szinte elkerülhetetlen.

A valós alapokat is magába olvasztó sztori Sopsits gyermekekről szóló trilógiájának zárdarabja. A Céllövölde (1989) és a Torzók (2001) okos, átgondolt drámája után A hetedik kör sokszor saját magát kereső, zavaros stílusú misztikus lélektani filmmé avanzsálódik. Az összekötést még egy-két erőltetett „önidézet” is alátámasztja. A film végkicsengését a rendező egyértelműen a pubertáskori szexuális ébredésre, a pszichológiai és családi problémákra hegyezi ki. Mégis, mozija fölöslegesen tele van tömve mindenféle misztifikációval. Sebestyén állatokat feltámasztó ördög, aki olyan, mintha épp most lépett volna ki az Ómen-sorozat egyik fölösleges folytatásából. A cím is Dante Poklának hetedik bugyrát idézi, ahol az öngyilkosok, a felebarátaik ellen támadók és az istentagadók kárhoznak. A sokszor hosszúra nyúló prédikációk unalmassá teszik a filmet, amely ezáltal banális vallásosságba fullad.

Sopsits nem tudta eldönteni, mit szeretett volna forgatni, mozija a művészieskedő ifjúsági pszicho-thriller és a valódi művészfilm között egyensúlyoz. Legfájóbb pontja mégis a lélektani síkok didaktikussága és egyszerűsége. A film gerincét egy közösség alkotja, amelyből kiemelkedik Jakab és Sanyi története, akik hajlandóak végigjárni azt az utat, amely a végső öngyilkossághoz vezet. A befejezés idegtépő jelenetét szinte meggyilkolja Nagy Feró cameója, akit ikonjellege miatt sokan egyszerűen mosolyogva fogadhatnak. Pedig ehelyütt még a két főszereplő alakítása is megdöbbentően erős, nem úgy, mint a mű addigi, nagyobbik részében. Magyar Tekla, Erőss Tamás, Vicsotka Anna, Vilmányi Benett, Mesés Gáspár, Gavallér Gábor, Krikkay László játéka hullámzó: hol jól eltalált jelenet kerekedik a színészvezetésből (befejező akasztás, zsákpróbák), hol lelences flegmasággal „árnyalják” a lázadást (templomi jelenet Gábor atya ellen). A Torzók egyedi arcainak semmi nyoma ehelyütt. Annak idején Mácsai Pál színészi alakítása is fontos motorja volt a filmnek. Itt a félájult vagy közönyös szülők elsikkadnak, míg Trill Zsolt vallási extázisban égő Gábor atyája igazából legalább olyan egysíkú, mint az ördögűző-filmekből ránk kacsintó felszínes papkarakterek.

Képi világában sem egységes a film. A felvezető cím és a néhány misztikában tetszelgő nagytotál kivételével inkább a tévéfilmes atmoszféra uralkodik el. Győri Márk kamerája ugyan könnyed fahrtokkal tartja a lépést a fiatalokkal, ám a plánozásban sokkal inkább a műfaji jelleg válik uralkodóvá.

Számomra a legnagyobb kérdés Sopsits azon gesztusa, hogy miért kellett ezt a filmet ennyi démoni motívummal megtűzdelnie. A kis gyermeki közösség szociális, mentális ébredését és bukását fölösleges volt didaktikus középkori misztériumszimbólumokkal megnehezíteni. Félek, hogy az állandó fenyegető hangulatú zenével és a horrorszerű műfaji patronok eldurrantásával inkább csak a közönség egy bizonyos rétegének akart kedvezni a rendező. Talán sokkal inkább igény lett volna egy remekül megírt, improvizatív drámára, amelyben nincs szükség efféle közhelyekre ahhoz, hogy a gyermeki lélek pszichoanalitikus közhelyeit egy történetbe önthessük. A kevesebb több lett volna.