Ingatlanbizniszben utazó gengszterek, a nagy számok bűvöletében élő, gyönyörű könyvelőnő, egy Abramovics-szerű orosz milliárdos, meg a londoni alvilág néhány szerencsétlen lúzere egymásba és néhány komoly akcióba gabalyodik. Guy Ritchie végre újra odatette magát, talán picit keményebben is, mint eddig, a soundtrack pedig a filmtől függetlenül mindenkinek kötelező.
A lecsúszó munkásosztály életében megfigyelhető ellentmondások feldolgozásának komoly hagyományai vannak a brit filmkészítésben, a ma élő klasszikusok közül elég csak Ken Loach vagy az éppen pályája rózsaszín fordulatánál tartó, de a témához továbbra is hű maradó Mike Leigh munkáira gondolnunk. A Guy Ritchie első két filmjében is megjelenő piti gengszterek, bár az alvilággal állnak kapcsolatban, valójában ugyanazok az esetlen, csetlő-botló, az angol ipar thatcheri újrarendeződésében lemorzsolódott figurák, akiknek a kilátástalanság közepette kell olyan melók után nézniük, amelyek világában ugyan nincsenek teljesen otthon, de a túlélés lehetőségét biztosítják számukra.
A Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső..., valamint a Blöff nemzetközi sikere Guy Ritchie számára egyszerre hozta meg a nézői és a kritikai elismerést, ami azonban a korlátlan lehetőségek időszaka helyett a hatalmas bukások tapasztalatát eredményezte. Madonnával kötött házasságának alkonyán viszont sikerült visszatérnie pályája két első filmjének receptjéhez. Ez a visszatérés azonban azért sikerült igazán jól, mert a brit rendező nem a korábban bevált megoldások megismétlésére szorítkozott, hanem a téma és saját megközelítésének meghaladására, újragondolására vállalkozott. A Spíler nem vicces film, vagy legalábbis nem azon a felszabadultan hahotázós módon vicces, mint amit az előző kettőben megszoktunk. Keményebb, karcosabb, és komplexebb, mint a sziporkázóan ötletes, minden másodpercében tökéletesen kiszámított, a nézőkön szélvészként átfutó Blöff.
A történet középpontjában a londoni ingatlanmaffia jobbkeze, Archy áll, aki abban segíti főnökét, hogy a hivatalnokok korrupciójának megfelelő kihasználása és a kiskapuk alapos ismerete révén busásan megcsapolja a törvénytelen helyen és módon építkezni kívánó befektetőket. A Spílerben Archy közreműködésének köszönhetően néhány pitiáner figura óriási tartozást halmoz fel a nagyfőnökkel szemben, aki számára a maga során túl nagy falatnak bizonyul a megjelenő orosz milliárdos és az ő kabalafestménye. Az One-Two bandát a kátyuból a kortárs művészet iránti visszafogott érdeklődés, egy eszméletlenül magas tűsarkú cipő valamint a melegszerelembe eső Jóképű Bob lesittelése körüli bonyodalmak húzhatják ki. Az alapvetően lineáris cselekményt néhány flashback kavarja meg, amely általában előzmények tisztázására szolgál, de előfordul, hogy csupán arra jó, hogy a legizgalmasabb rész átugrásával létrejövő késleltetés révén kicsit tovább tartsa fenn a nézőben a feszültséget.
A film lefordíthatatlan címét (RocknRolla) az angolok a bunyós, faszi, öreg szivar, gengszter szavakkal írják körül (a magyar forgalmazó a közepesen sikerült Spílert választotta), és a történet egyik fura (tulajdonképpen mellék-)szereplőjére vonatkozik, akinek fontossága a mozi előrehaladtával folyamatosan nő. A valamikori rocker, jelenlegi narkós életművész és újsütetű festészetrajongó Johnny Quid egy füstös odúban tengeti fehér porral, rockzenével és a kettő keverékéből származó kábulattal teli életét, és arra vár, hogy a legendás Keresztapa mintájára a film végén átvegye a dinasztia vezetését. Amely történet filmre vitelét Guy Ritchie egy plakát bemutatásával a végefőcím előtt nyíltan be is ígéri nekünk.
A brit filmezésben már szinte műfajjá combosodott urbánus gengsztertéma mellett a Spíler tartalmaz néhány, ebből a keretből kilépő társadalomkritikai felvetést is. A mai metropoliszok üzleti negyedei hátterében meghúzódó svindlikre való kritikus hangú utalás mellett a filmben megjelenő orosz szál arra az Angliában egyre erőteljesebben tematizálódó kérdésre reflektál, amit a keletről érkező, a helyi hatalmasságok pénzügyi kereteit sokszorosan meghaladó multimilliárdosok aktivizálódása által okozott erőviszony-átrendeződés jelent. Természetesen nem ez az első film amely a blairi multikulturalizmus által bátorított bevándorlás kincstári optimizmuson túli vonatkozásait taglalja: az igazi, kemény alvilág szintjén ezt a tavaly bemutatott Cronenberg-filmben, az Eastern Promisesben láthattuk, a hétköznapi kisemberek gyötrődéseit pedig a Dirty Pritty Things (Gyönyörű mocsokságok) elevenítette fel megkapóan. Ritchie ezen előzményekhez képest csupán a felszínt kapargatja, de a problémák jelenvalóságát nem kerüli meg.
A Spíler formavilágát alapvetően a ritmus és annak hirtelen váltásai szervezik. A dramaturgiai szerkezettől a képszerkesztésen keresztül a vágásig mindent áthat a lassulás és gyorsulás, a megmutatás és kihagyás kényelmes befogadást megnehezítő ritmusa, a nekilendülés és a megtorpanás időnként zavarba ejtő játéka. Egyes jeleneteket a rendező aprólékos részletességgel kidolgoz, jelentéktelen semmiségeket perceken keresztül figyelhetünk, utána viszont fontos helyzeteken szaladunk át néhány villámgyors kép felvillantásával. A kopott színek, szemcsés képek és rendkívül szabadon mozgó kamera segítségével olyan vizualitás hatást hoz létre, amely amellett, hogy emlékeztet a brit gengszterfilmek kilencvenes években kialakult képi világára, remekül hozzájárul a minden megmutatásban óhatatlanul benne rejlő eltakarás, a minden ábrázolásban megbúvó elrejtés koncepciójának érzékeltetéséhez.
Az orosz milliárdos kabalafestménye körüli felhajtásban például választani kell, hogy a nézők elragadtatott reakcióját, vagy magát a képet mutatjuk meg – azáltal, hogy Ritchie következetesen az előbbi mellett dönt, egy soha fel nem oldott hiányérzetet kelt bennünk. Ugyanerre a sorsra jutnak a történet egyes, viszonylag fontos pillanatai is, amelyeknek csupán az eredményét tudjuk meg, de az akciófilmek lényegét képező hogyant nem láthatjuk. A történet film közepén bekövetkező látszólagos leülése valójában épp egy olyan ritmusváltás, amelyben ha nem veszünk részt, ha az akciók helyett néhány percig nem az esetlenül kegyetlenkedő, kényszerűségből keménykedő figurák ráncaira, el-elbizonytalanodó gesztusaira, a rendkívüli igényességgel felépített, jelentőséggel bíró helyszínekre figyelünk, elveszítjük a fonalat.
Guy Ritchie önmaga gyökereihez visszatérve egy a korábbiakhoz egyszerre hű és azt meghaladó mozit készített, ami nem remekmű, de magában hordozza az életmű egy újabb ígéretes szakaszának a lehetőségét. Persze kérdés, hogy a beharangozott RocknRolla-trilógia megfelelő keret lesz-e ehhez, vagy újabb ellaposodás és talajvesztés következik be korunk egyik legtehetségesebb rendezőjének pályájában. Kivárjuk.
