Valósággal csoda, hogy Andrej Zvjagincev legújabb filmje a Leviatán után még elkészülhetett hazájában. A Szeretet nélkül ismét lesújtó portréja napjaink Oroszországának – jóllehet éppúgy egyetemes fekete tükre a kiüresedő kapcsolatok korának.
Azokban az országokban, ahol gyengébb lábakon áll a demokrácia, általában a szólásszabadság is korlátozott: az autoriter hatalmak nem szeretik, ha mindenféle jöttment firkász kiteregeti a mocskos ügyeiket, felhergelve ezáltal a fáradságos munkával szolgalelkűvé puhított népet. Nem véletlen, hogy az újságírók az elsők között vannak, akiket a diktátori babérokra törő vezetők megpróbálnak ellehetetleníteni, ugyanis az információ monopolizálása fontos feltétele a népbutításnak. A tömegkultúra feletti irányítás csakugyan elöl szerepel a listán: rendkívül hasznos propagandaeszköz. A magas művészet azonban – egyrészt mert csak egy szűk réteget szólít meg, másrészt mert gyakran olyan absztrakt, szimbólumokban gazdag nyelvezetet használ, amelyet a hatalom nem is képes dekódolni – sokáig képes a radar alatt maradni és belülről bomlasztani a rendszert. Védettséget persze senki sem élvez, és minél népszerűbb egy alkotó a világ demokratikusabb felén, annál gyanúsabbá válik odahaza. Ez történt Andrej Tarkovszkijval is, akit napjainkig a legnagyobb filmművészek között tart számon a nemzetközi szakma, hazájából mégis karrierje csúcsán űzték el. És azért indítottam ilyen messziről a felvezetést, mert Andrej Zvjagincev rendező rengeteg dologban hasonlít honfitársára. Noha őt még nem sikerült otthonról elkergetni, már ötödik nagyjátékfilmjével feszegeti azt a bizonyos pofonos ládát – Tarkovszkij is pont ennyit rendezett a Szovjetunióban száműzetése előtt.
Egy tizenkét éves fiú sétál haza az iskolából – így kezdődik a Szeretet nélkül. Nem siet haza, és ha a címből esetleg nem sejtjük előre, hogy miért, hamar kiderül: szülei viszonya megromlott, válófélben – sőt, mindketten fél lábbal már egy másik párkapcsolatban – vannak, egykori szerelmük záloga, Aljosa pedig csak nehezítő tényező (és nem Kramer kontra Kramer-i értelemben). Borisz fejét egy fiatal szőke lány csavarta el, aki várandós új gyerekével, míg Zsenya egy gazdag, kopaszodó palihoz jár a szeretetért – aznap este is épp szeretőiknél vannak, amikor az egyedül hagyott Aljosa eltűnik otthonról. Amikor végre észreveszik, hogy gyerekük hiányzik, mindent megmozgatnak, hogy megtalálják, de ha azt hinnénk, hogy a trauma majd újra összehozza az elhidegült házasokat és a végén valami könnyfakasztó egybeborulás lesz apával, anyával és kisfiúval, akkor nem láttunk még Zvjagincev-filmet. Anélkül, hogy lelőnénk a végét, fontos leszögezni előre, mert sok embert ismerek, aki kilométerekre elkerüli az ilyen filmeket: a Szeretet nélkül egy már-már Haneke-i szintet súrolóan érfelvágós feel bad-movie.
Zvjagincev életművében a leggyakoribb tematikus elem egyébként a széteső családoké, minden alkotása valahol erről szól. A Visszatérésben (Vozvrashchenie) tizenkét éves távollét után jelenik meg váratlanul egy apa, hogy beilleszkedjen (kis)kamasz fiai életébe, de a nem létező gyerekkori emlékek hirtelen pótlásának kísérlete tragédiába torkollik. Az Izgnanyije és a Leviatán (Leviafan) szintén érzelmileg kiürült házasságok történetei, ahol a szülők (ön)pusztításának valódi áldozatai a gyerekek lesznek – de az Elena címszereplője is nehéz erkölcsi dilemmába kerül, amikor nyomorban élő családja és dúsgazdag eltartója között kell választania. Már az, ahogyan Zvjagincev rendszeresen ábrázolja a legszentebb köteléket, önmagában éles kritika egy konzervatív vezetéssel szemben, amely családközpontúként hirdeti magát és annak védelmét tűzi a zászlajára (miközben persze olyan törvényeket fogad el, amelyek dekriminalizálják a családon belüli erőszakot). De filmjei nemcsak az emberi kapcsolatokról festenek gyászos képet napjaink Oroszországában, a Leviatánban már a kisembert sanyargató korrupt politikusok és a velük legalább annyira cinkos ortodox egyház is terítékre kerül. És hogy részben állami pénzen sikerült megfogalmaznia ezt a nagyon éles rendszerkritikát, az még inkább nem kívánatos személlyé teszi hazájában Zvjagincevet.
Válaszul a kulturális minisztérium be is szigorított, és egy olyan tervezetet nyújtott be, amely lehetővé tette az országot rossz fényben feltüntető filmek betiltását (természetesen szigorúan kerülve a cenzúra szót, mert az alkotmányellenes a „szabad Oroszországban”). Zvjagincev pedig – annak ellenére, hogy a Leviatán az Oscar-díjon kívül szinte minden nemzetközi elismerést bezsebelt – nem kapott állami támogatást új projektjére. Látszólag vissza is vett következő rendezése hangneméből, a Szeretet nélkül ugyanis nem tartalmaz direkt politikai utalást. Tartalmaz azonban burkolt rendszerkritikát, amikor a rendőrség értesíti a szülőket, hogy nem képesek semmit tenni az eltűnt gyerek ügyében, és jobban járnak, ha civil szervezetek segítségéért fordulnak. De beszivárog a politika autóban szóló rádión, illetve háttérben bekapcsolt tévén keresztül is, ahol kormánypropaganda tudósít Ukrajna megszállásáról.
Ám nemcsak az állammal való szembefordulása, Oroszország valós problémáinak feltárása, illetve lesújtó kollektív pszichéjének ábrázolása miatt erős film a Szeretet nélkül. Zvjagincev az egyik legnagyobb mestere a lassú tempójú történetmesélésnek, és most is egy komótosan csordogáló, mégis pattanásig feszült, körömlerágós drámát produkált. Ez egyrészről az Oleg Nyeginnel közösen írt, remek forgatókönyveinek köszönhető, melyekben (a strukturálisan gyenge lábakon álló Izgnanyijét most figyelmen kívül hagyva) egy sor hamis dialógus, egyetlen felesleges jelenet sincsen, helyette rendkívül tudatosan, matematikai pontossággal, ám ismert formuláktól mentesen zakatol a narratíva egy olyan finálé felé, amely valósággal arcon csapja a nézőt. De ugyanúgy betudható ez Zvjagincev visszafogott, mégis meghökkentően hatásos rendezésének, melyben óriási szerepe van a csendeknek, épp ezért dupla akkora erővel ütnek a nem hiányzó crescendók is. Leginkább azonban állandó operatőrének, Mikhail Krichmannak lélegzetelállító képi költészete az, amely a székhez szögezi a nézőt egy hosszan kitartott, statikus plán, egy lassú kocsizás, illetve egy óvatos svenk esetében is: Zvjagincev filmjeiben minden egyes képkocka magával ragadó szépségű, ábrázoljon gyönyörű vidéki tundrát, rideg posztszovjet betonrengeteget, vagy egy mocskos hullaházi folyosót. A Szeretet nélkül a Leviatán után ismét egy hibátlan film, mely végleg bebetonozza az orosz rendezőt a világ legnagyobb filmesei között, és minden bizonnyal újabb lépcsőfok a hazájában egykor támogatott, jelenleg még tűrt alkotó számára afféle a bizonyos harmadik T felé.
