Aki a történelmi eseményt keresve értetlenül vakargatta a fejét a Dunkirk című formalista háborús filmen, annak szól Joe Wright (Vágy és vezeklés / Atonement) Winston Churchill miniszterelnökségének első 18 napját bemutató A legsötétebb órája.
Az Oscar-idényre időzített történelemlecke jól követi az utóbbi évek trendjét: prominens történelmi személyek nemzeti összefogást életre hívó pillanatait feldolgozó mozgókép, amely megkérdőjelezhetetlen színészi jutalomjátékkal van fűszerezve. Untalan kérdés e filmekkel kapcsolatban, hogy megelégszenek-e az aktori zsenialitással, vagy a történelmi hűségre való hangszerelés is érdekli őket. E díjesőre hajazó filmek sorát kétségtelenül A király beszéde (The King's Speech) nyitotta meg, amely elegánsan, a Vaslady (The Iron Lady) már töredezettebben, a tavalyi Jackie pedig remekül kifordítva járta körbe a historikus portrékat. Ezek a filmek abból a szempontból voltak egyívásúak, hogy a történelembe vetett egyéneket általában olyan regnálásra hiányos tehetséggel ábrázolták, akiket csak a történelem (termékeny) pillanata változtatott nagyívű politikusokká. E mózesi toposz, a felemelő helyzet, a történelmi környezet és a múltidéző stilizálás általában elég az akadémiai tagok lekenyerezésére – s a néző itt talán másodlagos is. A legsötétebb óra látszólag pontosan ilyen. A láncszivarozó, whiskyvedelő, köpcös, mogorva és olykor despotikusan lekezelő, motyogó, nagyképű szobapolitikus Winston Churchill (Gary Oldman), aki a történelmi feladathoz felnőve – vagyis az 1940-es Dinamo-hadművelet idején – valódi vezetővé válik. Patetikusabban szólva, az alkotókat az érdekelte, hogy a népet felülről lenéző politikusból hogyan válik a plebs bizalmát is bíró vezetővé.
Gary Oldman alakítása kétségtelenül hatalmas teljesítmény. Átváltozásán látszik, hogy nemcsak a maszkmesterek remek munkájából adódik, hanem jelenlétével uralni képes a vásznat. Bár görnyedt testtartása inkább a háború végi Churchill képét példázza, Oldman teljesítményével megérdemelten nyeri el a fesztiválok díjait. A film alfája és ómegája ez az alakítás – és az a gond, hogy az alkotók a film egy adott pontján kényelembe is helyezték magukat. Úgy gondolták, hogy a dicső történelmi esemény, színészük játéka és a közelmúlt nagy filmjeivel való történeti és formai csatlakozás bőven elég ehhez a két órához. De ne hagyjuk magunkat becsapni.
A hiányosságok egy része legfőképpen a forgatókönyvön látszik. Anthony McGarten (A mindenség elmélete / The Theory of Everything) a sztoriban az 1940. május 10. és 27. közötti időszakot dolgozza fel, két parlamenti „miniszerelnök-buktató” szcénával keretezve. Míg az elsőt Neville Chamberlain (Roland Pickup) elbukja, a másodikat Churchill átvészeli, nyilvánvalóan nemzeti hősként élve túl a politikai csatározást. A köztük lévő kronológia egyenletesen épülő drámai tagolódásban fejlődik a tetőpontig. A tempó idáig jó is, s már-már azt hihetnénk, hogy a felütésben felvázolt, ígéretesnek tűnő feleség, Clemmie (Kristin Scott-Thomas) vagy a titkárnő, Elisabeth (Lily James) mellékszerepe valami olyan elmélyült és reflexív ábrázolást prezentál majd, mint A király beszédében a Geoffrey Rush által megformált Lionel Logue logopédus-tanár. Ám ezek és a „látható” ellenfeleknek szánt Chamberlain – Lord Halifax (Stephen Dillane) összeesküvésének szála idővel sekélyessé válik. Sőt, talán egy kicsit túlzásnak is hat, hogy e két nagyívű politikust – akik ugyan valóban Churchill antagonistái voltak – kis híján hazaárulónak állítja be a film.
A felütés képeiben a nyomasztó katonai rendben álló náci Németország hadai és a térképeket tűnődően mustráló Adolf Hitler és társainak diabolikus alakjai sejlenek fel. Ez a felső nézőpont meghatározója a film, Bruno Delbonnel (Hosszú jegyesség / Un long dimanche de fiançailles) által fotografált képi világnak, aki a nyomasztó hangulatot és az ellenség fenyegető szellemét hol a szépen fényelt sötét belsőkben, hol pedig az előbb említett, tágasnak tűnő perspektívákban találja meg. A film első felében prezentált belsőket remek érzékkel vágja ketté egy glóriaszerű fénycsóvával, amely nemcsak a történelmet, a kiválasztottságot, de a sorszerűséget is aláhúzza. E képek nagyon jól mutatnak a vásznon, a térképszerű felső gépállás sokszor megfoghatatlan árnnyá válik, főleg a sztori fő dramaturgiai súlypontjánál, Calais bukásánál.
Innen viszont szinte cammog a film, és azt a benyomást kelti, hogy az angolok sikere csupán a jóisten és a szerencse műve. A remekbe szabott dramaturgiai sűrítés ellenére is a viszonylag jól reprezentált történelmi folyamatokról a film egy csapásra a szorongó, belső démonjaival küzdő államférfire vált át. Pedig a film potenciálja meglehetősen nagy, elfért volna még itt Churchill családjával való ambivalens kapcsolatának kibontása, diplomáciai érzékének megjelenítése. Ennek néha az ellenkezője történt. Pl. a filmben a miniszerelnök háborús kabinetjének tagjai maradinak hiszik, amikor kijelenti, hogy a németek tankjai gyalogság nélkül nem érnek semmit. A valóságban Hitler pont azért állt meg páncélosaival Dunkirk előtt 20 km-rel, mert félt, hogy nehéz harckocsijai elsüllyednek a flandriai homokban. Hálistennek ezek csupán nüanszok a filmben, az viszont nagy kár, hogy az alkotók hagyták elsüllyedni filmjüket a patetikus nagyotmondás ingoványos talaján, s jó tempójú politikai mesélőkedvüket hosszúra nyúlt, közhelyes beszélgetésekre váltották.
Ennek ellenére A legsötétebb óra mindenképpen nézni való mozifilm, amely főleg az első órájában igazán meggyőző. Kár, hogy Joe Wright a Vágy és vezeklés híres 5 perces snittjével többet tudott nyújtani e témáról, mint ebben a filmjében. Sebaj, kárpótol minket Gary Oldman hibátlan alakítása. Az pedig talán nem véletlen, hogy e film – amely az angol makacsság mozgóképes formába öntése – megtekintése után talán ambivalens érzésekkel jövünk ki a moziteremből, látva, hogy egy olyan történetet láttunk, ahol a szigetország fatalista módon elhagyta a „megszűnő” Európát. Az éppen brexitelő Anglia kétélű politikai áthallása itt zavarba ejtő.
