Joe Wright: Darkest Hour / A legsötétebb óra Joe Wright: Darkest Hour / A legsötétebb óra

Laposodó történelemóra

Joe Wright: Darkest Hour / A legsötétebb óra

ÉRTÉKELD A FILMET!
A legsötétebb óra
Joe Wright
2017
A legsötétebb óra

A legsötétebb óra

Adatlap Filmadatlap Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint: 7 10 1

7

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Aki a történelmi eseményt keresve értetlenül vakargatta a fejét a Dunkirk című formalista háborús filmen, annak szól Joe Wright (Vágy és vezeklés / Atonement) Winston Churchill miniszterelnökségének első 18 napját bemutató A legsötétebb órája.

Az Oscar-idényre időzített történelemlecke jól követi az utóbbi évek trendjét: prominens történelmi személyek nemzeti összefogást életre hívó pillanatait feldolgozó mozgókép, amely megkérdőjelezhetetlen színészi jutalomjátékkal van fűszerezve. Untalan kérdés e filmekkel kapcsolatban, hogy megelégszenek-e az aktori zsenialitással, vagy a történelmi hűségre való hangszerelés is érdekli őket. E díjesőre hajazó filmek sorát kétségtelenül A király beszéde (The King's Speech) nyitotta meg, amely elegánsan, a Vaslady (The Iron Lady) már töredezettebben, a tavalyi Jackie pedig remekül kifordítva járta körbe a historikus portrékat. Ezek a filmek abból a szempontból voltak egyívásúak, hogy a történelembe vetett egyéneket általában olyan regnálásra hiányos tehetséggel ábrázolták, akiket csak a történelem (termékeny) pillanata változtatott nagyívű politikusokká. E mózesi toposz, a felemelő helyzet, a történelmi környezet és a múltidéző stilizálás általában elég az akadémiai tagok lekenyerezésére – s a néző itt talán másodlagos is. A legsötétebb óra látszólag pontosan ilyen. A láncszivarozó, whiskyvedelő, köpcös, mogorva és olykor despotikusan lekezelő, motyogó, nagyképű szobapolitikus Winston Churchill (Gary Oldman), aki a történelmi feladathoz felnőve ­– vagyis az 1940-es Dinamo-hadművelet idején – valódi vezetővé válik. Patetikusabban szólva, az alkotókat az érdekelte, hogy a népet felülről lenéző politikusból hogyan válik a plebs bizalmát is bíró vezetővé.

Gary Oldman alakítása kétségtelenül hatalmas teljesítmény. Átváltozásán látszik, hogy nemcsak a maszkmesterek remek munkájából adódik, hanem jelenlétével uralni képes a vásznat. Bár görnyedt testtartása inkább a háború végi Churchill képét példázza, Oldman teljesítményével megérdemelten nyeri el a fesztiválok díjait. A film alfája és ómegája ez az alakítás – és az a gond, hogy az alkotók a film egy adott pontján kényelembe is helyezték magukat. Úgy gondolták, hogy a dicső történelmi esemény, színészük játéka és a közelmúlt nagy filmjeivel való történeti és formai csatlakozás bőven elég ehhez a két órához. De ne hagyjuk magunkat becsapni.

A hiányosságok egy része legfőképpen a forgatókönyvön látszik. Anthony McGarten (A mindenség elmélete / The Theory of Everything) a sztoriban az 1940. május 10. és 27. közötti időszakot dolgozza fel, két parlamenti „miniszerelnök-buktató” szcénával keretezve. Míg az elsőt Neville Chamberlain (Roland Pickup) elbukja, a másodikat Churchill átvészeli, nyilvánvalóan nemzeti hősként élve túl a politikai csatározást. A köztük lévő kronológia egyenletesen épülő drámai tagolódásban fejlődik a tetőpontig. A tempó idáig jó is, s már-már azt hihetnénk, hogy a felütésben felvázolt, ígéretesnek tűnő feleség, Clemmie (Kristin Scott-Thomas) vagy a titkárnő, Elisabeth (Lily James) mellékszerepe valami olyan elmélyült és reflexív ábrázolást prezentál majd, mint A király beszédében a Geoffrey Rush által megformált Lionel Logue logopédus-tanár. Ám ezek és a „látható” ellenfeleknek szánt Chamberlain – Lord Halifax (Stephen Dillane) összeesküvésének szála idővel sekélyessé válik. Sőt, talán egy kicsit túlzásnak is hat, hogy e két nagyívű politikust – akik ugyan valóban Churchill antagonistái voltak – kis híján hazaárulónak állítja be a film.

A felütés képeiben a nyomasztó katonai rendben álló náci Németország hadai és a térképeket tűnődően mustráló Adolf Hitler és társainak diabolikus alakjai sejlenek fel. Ez a felső nézőpont meghatározója a film, Bruno Delbonnel (Hosszú jegyesség / Un long dimanche de fiançailles) által fotografált képi világnak, aki a nyomasztó hangulatot és az ellenség fenyegető szellemét hol a szépen fényelt sötét belsőkben, hol pedig az előbb említett, tágasnak tűnő perspektívákban találja meg. A film első felében prezentált belsőket remek érzékkel vágja ketté egy glóriaszerű fénycsóvával, amely nemcsak a történelmet, a kiválasztottságot, de a sorszerűséget is aláhúzza. E képek nagyon jól mutatnak a vásznon, a térképszerű felső gépállás sokszor megfoghatatlan árnnyá válik, főleg a sztori fő dramaturgiai súlypontjánál, Calais bukásánál.

Innen viszont szinte cammog a film, és azt a benyomást kelti, hogy az angolok sikere csupán a jóisten és a szerencse műve. A remekbe szabott dramaturgiai sűrítés ellenére is a viszonylag jól reprezentált történelmi folyamatokról a film egy csapásra a szorongó, belső démonjaival küzdő államférfire vált át. Pedig a film potenciálja meglehetősen nagy, elfért volna még itt Churchill családjával való ambivalens kapcsolatának kibontása, diplomáciai érzékének megjelenítése. Ennek néha az ellenkezője történt. Pl. a filmben a miniszerelnök háborús kabinetjének tagjai maradinak hiszik, amikor kijelenti, hogy a németek tankjai gyalogság nélkül nem érnek semmit. A valóságban Hitler pont azért állt meg páncélosaival Dunkirk előtt 20 km-rel, mert félt, hogy nehéz harckocsijai elsüllyednek a flandriai homokban. Hálistennek ezek csupán nüanszok a filmben, az viszont nagy kár, hogy az alkotók hagyták elsüllyedni filmjüket a patetikus nagyotmondás ingoványos talaján, s jó tempójú politikai mesélőkedvüket hosszúra nyúlt, közhelyes beszélgetésekre váltották.

Ennek ellenére A legsötétebb óra mindenképpen nézni való mozifilm, amely főleg az első órájában igazán meggyőző. Kár, hogy Joe Wright a Vágy és vezeklés híres 5 perces snittjével többet tudott nyújtani e témáról, mint ebben a filmjében. Sebaj, kárpótol minket Gary Oldman hibátlan alakítása. Az pedig talán nem véletlen, hogy e film – amely az angol makacsság mozgóképes formába öntése ­– megtekintése után talán ambivalens érzésekkel jövünk ki a moziteremből, látva, hogy egy olyan történetet láttunk, ahol a szigetország fatalista módon elhagyta a „megszűnő” Európát. Az éppen brexitelő Anglia kétélű politikai áthallása itt zavarba ejtő.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?
A legsötétebb óra

A legsötétebb óra

Színes életrajzi, filmdráma, történelmi, 125 perc, 2017

Rendező:
Szereplők: , , , Teljes filmadatlap

A Filmtett szerint:

7

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • A szomorúság háromszöge

    Színes filmdráma, 147 perc, 2021

    Rendező: Ruben Östlund

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg