2003-ban egy Tommy Wiseau nevű, látványosan nem new orleans-i származású (bár ő mindenkinek ezt állítja), meghatároz(hat)atlan korú, nagy álmokkal megátkozott rejtélyes figura a semmiből elővett hatmillió dollárt, és ebből a pénzből viszonylag kompetens stábot bérelve, a saját maga főszereplésével megrendezte minden idők egyik legrosszabbjának kikiáltott filmjét. Erről a folyamatról szól a James Franco által rendezett A katasztrófaművész, ami olyan, mint az okos lány a mesében: láttat is, meg nem is, jó film is, meg nem is.
Wiseau-nak egy előnye volt a hasonlóan „remek” filmeket gyártó, hasonlóan lelkes és dilettáns Ed Woodal szemben: a posztmondern és metamodern korában még ez a film is megtalálta a maga közönségét, az Egyesült Államokban rendszeresen szerveznek azóta is díszvetítéseket a The Roomnak, ahol a közönség nagymértékű interakcióba is lép a filmmel: bizonyos jeleneteknél műanyag evőeszközökkel illik megdobálni Wiseau filmjének szereplőit, de a James Dean-től lenyúlt „You are tearing me apart…” kezdetű monológot is általában kívülről fújja a közönség, a szereplőkkel együtt. Ezeken rendszeresen részt vesz a film „sztárja”, a rendező-színész fenomén is, akiről ha más nem is, de annyi biztosan elmondható, hogy egy egyedi, és valamilyen formában mindenképpen vászonra való figura.
A The Room forgatása is minden lehetett, csak épp unalmas nem: a kultstátusz biztosította biztos bevétellel számolva a film másik férfi szereplője (s egyben Wiseau kebelbarátja), Greg Sestero egy könyv formájában mondta el a forgatás történetét, ezzel találkozott James Franco, aki rövid gondolkodás után megvásárolta a megfilmesítési jogokat, majd a rendezést és a főszerepet is magára osztotta, így, 15 év után megszületett az eseményeket „visszafilmesítő” A katasztrófaművész.
Meglehetősen jó kérdés az, hogy szükség volt-e erre a filmre, hiszen a világ (talán egyik) legrosszabb filmje talán megkapta azt, amiért készítői megdolgoztak, talán jóval többet is (és Wiseau mindenképpen nagyobb megbecsülésnek örvendhet életében, mint anno előfutára, Ed Wood, aki szegényen és teljes szakmai megvetés mellett hunyt el), Franco filmjének ötlete pedig nem tűnik sokkal többnek egy hatalmas trollkodásnál, aminek a léte is megmosolyogtató, az meg különösképp, hogy megjelenése óta viszonylagos kritikai- és fesztiválsikernek örvend.
Szerencsére van pár tényező, ami nem teszi teljes időpocsékolássá a The Disaster Artist másfél óráját, ezek közül az első mindenképpen maga Franco. Ebben a szerepben egy kevésbé tehetséges színész nem tűnt volna többnek egy rossz paródiánál (ami Wiseau esetében többszörös, maga az úriember is saját maga paródiájának tűnik, a The Room sikere óta csak még tudatosabb módon), Franco azonban képes mélységet, valódi érzelmeket biztosítani a filmbéli Tommy-nak, ugyanakkor pedig a legnehezebben utánozható képességét, a zavarba ejtésre való hajlamot és jelleget, Tommy „művészetének” alapját is remekül fogta meg, jellegzetes akcentusáról nem is beszélve.
Amíg viszont a színészi játék láttat és megmutat, addig a forgatókönyvben nem sok meglepetést találunk. Aki esetleg abban a reményben ült be a filmre, hogy valami többet megtud a híres-hírhedt Wiseau-ról, azt csalódni fog, még Franco és stábja sem tudott kiszedni belőle semmit a három legnagyobb kérdés kapcsán (hol született, hány éves, és honnan volt a szinte korlátlan mennyiségű pénze a filmhez, ami nélkül nem születhetett volna meg ilyen formájában a The Room), és igazából nem is tudunk közelebb kerülni Tommy furcsaságának és lelkesedésének a magyarázatához.
Ez persze némiképp érthető, hiszen az alapanyagul szolgáló könyv is Sestero szemszögéből láttatja a forgatás eseményeit, ugyanakkor némi hiányérzetünk is támad a valódi (és a díjaknál is ekképp nevezett) főszereplő személyét illetően. A forgatónykönyv ugyanakkor érezhetően profik által megírt, remek iparosmunka, megfelelően adagolja és mutatja be a főbb szereplőket, és jó érzékkel nem tesz hozzá sokat a Sestero által leírtakhoz, helyenként viszont kiszámítható: nem sok eredeti gondolatot, velős, értelmes mondanivalót fedezhetünk fel benne, azonkívül, hogy a barátság fontos, a kitartó munka pedig (még ha szar is), előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.
Azt viszont remekül mutatja be Franco frankó filmje, hogy mi történik akkor, amikor egy munkafolyamat élére, kompetens emberek fölé egy teljesen irracionális, egoista és dilettáns alak kerül, hogyan tud az egész folyamat káoszba átfordulni. Ezzel pedig tulajdonképpen terápiás hatása lehetne az amerikai közönségre, ha nem lenne a filmről készült filmnek hepiendje. Így viszont társadalom- és politikakritikának kiforratlan, filmélménynek kellemes, de egyszeri.
A néző által érzett disszonancia gyökere pedig talán itt van elrejtve: megnézhetjük és remekül szórakozhatunk egy tényleg katasztrofálisan sikerült forgatás még katasztrofálisabb gyümölcsein. Ugyanakkor nem hagy minket nyugodni a gondolat, hogy ez a történet a hozzá nem értő, tehetségetlen ember teljesen meg-nem-érdemelt megdicsőülését mutatja be, ilyen értelemben pedig egy sokkal valósabb történetet mutat be, mint amilyent szeretnénk.
