Ne dőljünk be a marketingnek, a Volt egyszer egy Németország nem vígjáték. Bár vannak benne humoros jelenetek, ugyanolyan komolysággal beszél a holokauszt túlélőivel együtt élő traumáról, mint a legtöbb dráma.
Hogyan lehet racionális elmével feldolgozni a 20. század legszörnyűbb gaztetteit? Mit kezd magával a zsidó, aki túlélte Hitlert és a koncentrációs táborokat? Lehet-e bosszút állni, és ha igen, akkor kin? A holokauszt még mindig izgalmas alapanyagként szolgál az emberi felelősséggel és a traumafeldolgozással foglalkozó filmeknek. Ám az újabb és újabb holokauszt-filmek esetében mindig felmerül az örök kérdés, hogy szabad-e exploitálni a holokausztot, lehet-e reprezentálni a reprezentálhatatlant, illetve van-e szükség a sokadik ilyen filmre. Ezzel kapcsolatban nincs saját meggyőződésem, ha az adott holokausztfilm jól van megcsinálva, akkor nem fogom kötelezően hozzátenni, hogy „de…”. Sam Garbarski (Irina Palm) legújabb filmje ismét bizonyítja, hogy van igény az ilyen jellegű filmekre, mert hiába ismerjük ezeket a szörnyű történeteket, nem lehet őket annyiszor elmesélni, hogy ne döbbenjünk meg rajtuk.
A Volt egyszer egy Németország egy korrekt, de nem kiemelkedő film, amely (szerencsére) nem próbálja meg (újra)feltalálni a holokauszt-vígjáték műfaját, csupán megengedi magának a könnyedebb hangvételt. A film főszereplői olyan német zsidók, akik túlélték a holokausztot, és a legnagyobb vágyuk, hogy a lehető leggyorsabban lelépjenek Németországból és emigráljanak az Egyesült Államokba. Ám ehhez pénz is kell, ezért a fehérnemű-kereskedő család sarja, David Bermann (Moritz Bleibtreu) összegyűjti a barátait, hogy közös erővel elpasszoljanak kellő mennyiségű fehérneműt, lepedőt, huzatot, törülközőt és abroszt a németeknek ahhoz, hogy együtt elhagyhassák a gyűlölt országot. Mindeközben David helyzetét bonyolítja, hogy rendszeresen látogatnia kell az amerikai katonatiszt Sara Simont (Antje Traue), ugyanis rejtélyes múltja miatt náci kollaborációval vádolják.
A film körülbelül felénél rá kellett jönnöm, hogy amit a legnagyobb hibájának tartok, az a legnagyobb erőssége. Eleinte zavart, hogy úgy tűnt, mintha két filmet látnék: egy furcsa, de szórakoztató vígjátékot a lehető legsztereotipikusabban ábrázolt zsidókról, akik kereskedői vénájukat használva állnak kisstílű bosszút a zsidók elhurcolását tűrő/támogató német állampolgárokon; és egy vallatószobában játszódó lebilincselő drámát arról, hogyan teszi cinkossá a diktatúra az elnyomottakat annak érdekében, hogy a méltóság minden szikráját kiirtsa belőlük. Az eleinte disszonáns érzés azonban idővel értelmet nyert, és kezdtem kicsit átérezni, hogy milyen az embernek életre szóló traumát cipelni a vállán. A film szereplőinek az életkedvük megőrzése érdekében muszáj néha bagatellizálni, elviccelni, és úgy csinálni, mintha Hitler halálával a múlt lezárult volna. Azonban az emlékek úton útfélen előjönnek egy ismerős arc vagy egy elejtett mondat hatására, így hiába hangzik el többször a „Hitler meghalt, de mi még élünk” mondat, a film érzékletesen mutatja be, mennyire nyomorúságos az az élet, ami a holokauszt után megmaradt.
A tonális kísérletezésnek azonban hátrányai is vannak, és ez a narratíva építkezésén érződik a leginkább. Sokszor zavaró, hogy amikor már éppen ráhangolódnánk az ügynökbanda kalandjaira, hirtelen arrébbránt minket a film, hogy a következő tíz percen keresztül David zavaros múltjára fókuszáljunk, majd amikor már belemerültünk a sötét és rejtélyes történetbe, hirtelen vissza kell térnünk a fehérnemű-kereskedéshez. Egy idő után megváltozik a nézői attitűd, és hozzászokunk ehhez a „játékhoz”, de a film első félóráját kifejezett fárasztó befogadni. Szerencsére a Davidot alakító Moritz Bleibtreu (A lé meg a Lola, Das Experiment / A kísérlet) a hátán viszi a filmet, a sokszor esetlen forgatókönyv bukkanóin az ő elképesztő karizmája segít át minket. Emellett természetesen ki kell emelni magyar büszkeségünket, Mácsai Pált, aki David egyik házaló ügynökeként ugyan nem kapott nagymonológot, de cserébe ő az egyik legszórakoztatóbb karakter.
A gyengébbre sikeredett vicceket és az erőltetett romantikus szálat leszámítva a Volt egyszer egy Németország ügyesen – de nem hibátlanul – lavíroz a könnyed és nyomasztó hangvétel között, a színészeket pedig akkor is élvezet nézni, amikor a forgatókönyv nem segíti meg őket erős mondatokkal.
