Akármilyen botladozó film a Csajok hajnalig, jó hogy elkészült, mert kell az ilyesmi a puncimarkoló elnökök és szexista James Bondok korában.
A nagyszerű és példaértékűen női Broad City epizódjait rendező Lucia Aniello a sorozat fő írójával, Paul W. Downsszal közösen dobta össze a Csajok hajnalig forgatókönyvét. Míg azonban a Broad City Abbi Jacobson és Ilana Glazer őrületes párosának hasfalszaggató feminin slapstickje, imádnivalóan sületlen – mégis rohadtul inspiráló – dialógusai és sajátosan nüanszos obszervációi miatt vált örökbecsűvé, addig a Csajok hajnalig meglepően formulaszerű, túlságosan is ismerős film lett. Mert hát mégiscsak egy ordenáré lánybúcsúról van szó, melyben a főszereplők hülyére piálják és kokszolják magukat, kicsit ocsmánykodnak, de nagyon szeretik egymást, aztán kevésbé szeretik egymást, majd újra nagyon szeretik egymást. Közben meg véletlenül kinyírnak egy sztriptíztáncos srácot, a hulláját pedig össze-vissza rángatják egy floridai üvegvillában. Mintha a Koszorúslányok, a Rossz anyák, a Másnaposok és a Hóbortos hétvége (Weekend at Bernie's) karambolozna Peter Berg Ronda ügy (Very Bad Things) című 1998-as elfeledett feketekomédiájával.
Szerencsére Aniello és Downs a legtöbbet és a legjobban a Koszorúslányoktól lop, filmjük hősei így a lánybúcsú és a házasság női kontextusában sem válnak agyonhasznált női archetípusokká. Paul Feig 2011-es fontos és erős feminista fricskájának idézőjeles hősnőihez hasonlóan a Csajok hajnalig csajai is karakteres figurák, akik szembenéznek félelmeikkel, reményeikkel, vágyaikkal, az ellenségeskedés és féltékenység pedig ugyanúgy szervezi kapcsolatukat, mint az odaadás. A felemelően morbid és önfeledt akasztófahumorral felforgatott félreértések és kacagtatóan sötét véletlenek által szervezett történetben Aniello és Downs is felszabadítja nőit a talmi hollywoodi- és társadalmi elvárások alól. Nincs szó nő-férfi egyenlőtlenségekről, a Csajok hajnalig nem valamiféle részeg, nőpárti hegyibeszéd. Akárcsak felmenője, a nőperspektívából megvilágított egyetemes barátságról beszél, viszont jóval dadogósabban, mint a Koszorúslányok.
Ha nem töltenék meg filmjüket tehetséges komikákkal és komikusokkal, Aniello és Downs művének esszenciáját feltehetően senki nem lenne képes kikukázni. Jó látni Scarlett Johanssont (Jess) végre egy tőrőlmetszett vígjátékban, ugyanakkor pont az ő karaktere az, akinek motivációját a legkevésbé lehet átérezni. Nagy kérdés, hogy vajon miért kellett őt egy szárnypróbálgató karrierista politikusszerepbe helyezni. Jillian Bell (Alice) a legjobb barátnőjétől való eltávolodását nevetségesen túlkompenzáló magányos – és ezért folyamatosan beizgult – tanárnő szerepében túlságosan is rá tud telepedni egyes jelenetekre, de mesterien előadott passzív-agresszív féltékenység-kirohanásain nem lehet nem nevetni. Mert bizony már nem (csak) ő Jess legjobb barátja, hanem az ausztrál Pippa is, akit a mindenható Kate McKinnon a rá jellemző ösztönös és improvizatív bizarr őrülettel kelt életre. Ahogy Paul Feig Szellemirtókjában, vagy a Hivatali karácsonyban tette, úgy lopja el a Csajok hajnalig háromnegyedét is. McKinnon egy névelőt is képes úgy és olyan mimikával kimondani, hogy attól még a legsemmilyenebb párbeszéd is röhögésektől robban szét. Derekas meglepetés Zoë Kravitz is (Blair), poénjait jól időzíti, a válófélben lévő pénzes ingatlanos nő leszbikus útkeresését pedig fű alatt képes elmélyíteni. A jelenet, melyben a Ty Burrell és Demi Moore által idiótán túljátszott szexmániás párral a tengerparton élvezkedik, a film egyik legjobbja.
Ilana Glazer (Frankie) lényegében Ilana Glazert játssza, a Broad Cityben felépített komfortzónáját nem hagyja el, de nem is kell ilyesmit várni tőle. Főállású, de fizetetlen emberjogi hippi-aktivistájának minden mondatából árad a fűszag, ami tök jó. Miközben ők a szexmunkás tetemét próbálják meg elkeseredetten eltüntetni, Jess leendő férje útnak indul mennyasszonyához, akiről azt hiszi, hogy le akarja fújni az esküvőt. A Broad Cityben is óriási, Downs által hatalmas vehemenciával megformált Peter egy bámulatosan inverz, fergetegesen unalmas legénybúcsúról lép meg, ami olyan, mint egy Másnaposoknak felmutatott középső ujj. Downs történetszála ugyan nem igazán indokolt, de a film csúcsjelentét mégis neki köszönhetjük, szóval éljen az esetlegesen összekalapált forgatókönyv és a sutba vágott narratív koherencia. A Csajok hajnalig tehát igazi színészfilm. Többet nevetünk azon, hogy éppen ki, mit, hogyan mond (aki szinkronizálva nézi, az lemarad a filmről) és tesz, mint azon, hogy mi is a sztori.
Aniello rendezése ugyanakkor kifejezetten semmilyen, egy-két ütős keményvágást leszámítva bántóan tévés. Az ingerszegény képekben, a suta kompozíciókban, az olcsó vizuális félmegoldásokban pedig szinte elveszik a lényeg. Az, hogy Hollywoodban a vicces író, rendező és színésznők egyre kevésbé elhanyagoltak. Az, hogy ezek a nők képesek új élettel megtölteni az évtizedek alatt tesztoszterongőzben kivéreztetett műfajokat. Akármilyen botladozó film a Csajok hajnalig, jó hogy elkészült, mert kell az ilyesmi a puncimarkoló elnökök és szexista James Bondok korában.
