Javában zajlik a Louie, a Veep és a Silicon Valley újabb évadja, feltámadt és a Yahoo TV-re költözött a Community, és hálistennek befejezték a végére borzasztó unalmassá vált Two And A Half Ment (Két pasi – meg egy kicsi) meg a picit azért megsiratott Parks and Recreationt (Városfejlesztési osztály). Most pár vadiúj vígjátékról – és egy nagyon régiről lesz szó.

Szektás karikatúrák

Tina Fey, Michael Engler: Unbreakable Kimmy Schmidt (2015– )

2013-ban véget ért A stúdió (30 Rock), 2014-ben feltámadt A stúdió – mondhatnám széles vigyorral vagy egy lemondó kézlegyintéssel, hiszen már tíz perc után látszik, hogy Tina Fey az előző nagy dobásának szellemi örökségét viszi tovább az NBC-re készült, de a Netflixen sokkal jobb otthonra talált új műsorában. Az Unbreakable Kimmy Schmidtnek nincs olyan aspektusa, ami ne férne meg A stúdió világában, ennek ellenére a Fey-csapat gondoskodott arról, hogy az egyenes ági leszármazottból egy önálló, a saját két lábán álló valami szülessen.

15 évig egy földalatti bunkerben raboskodó nőket szabadítanak ki egy szektavezér fogságából. Köztük van Kimmy Schmidt, akinek a másfél évtizedes kiesés után kell megtalálnia helyét a világban – amihez New Yorkot választja helyszínül. Az alapvetően dráma szituációból kellett tehát komédiát faragni, kényes kérdésekben pedig fontos volt megtalálni az egyensúlyt. Ezt a címszerepet játszó Ellie Kemper egyedül megoldja derűs személyiségével, aminél még egy John Lennon-Yoko Ono páros sem tudna pozitívabbat hallucinálni. A Fey-istálló pedig melléadta azt, amiben a legjobbak, a mozgó karikatúrákat: a meleg lakótárs (Tituss Burgess), a paranoiás házinéni (Carol Kane), a kőgazdag „főnök” (Jane Krakowski), a playboy szektavezér (Jon Hamm) és a sztárügyvédek (Tina Fey és Jerry Minor) mind-mind Kimmy Schmidt túláradóan színes világának komikusan félrerajzolt mellékszereplői, akik a lehető legfurább eszközökkel akarnak kitörni a burokból. Eközben persze számtalan görbe tükör is felállítódik, kap belőle a vallási fanatizmus, a média, a szenzációhajhász társadalom, és vele együtt kicsit a nyugati világrend.

Így lesz az Unbreakable Kimmy Schmidt egy hagyományos szituációs komédia fordulataival élő WTF-karakterkomédia, ami pont annyira áll a realitás talaján, mint amennyire nem.

(nb)

Az utolsó balfácán a világon

Will Forte: The Last Man on Earth (2015– )

...és te mihez kezdenél, ha egyes-egyedül maradnál a Földön? Valószínűleg elkövetnél minden marhaságot, amitől addig az agyonszabályozott társadalom eltiltott, s közben körülnéznél, hogy nincs-e más túlélő is véletlenül. Aztán elkezdene felvetni az unalom, és kezdenéd kissé magányosnak érezni magad.

Ez az alaphelyzete a The Last Man on Earth című vígjátéksorozatnak is: egy Phil Miller nevű, eléggé átlagos fickó arra ébred, hogy hiába járja körbe Amerika összes államát, sehol egy teremtett lélek nem maradt. „Egy évvel a vírus után” vagyunk ugyanis (semmit sem tudunk meg a – bizonyára – horrorisztikus előzményekről – amelyek furamód nem is traumatizálták a szereplőnket –, de azok cseppet sem lényegesek ebből a szemszögből): Phil Miller olyan 28 nap múlva-módon jár-kel a kihalt utcákon, összeharácsol egy csomó számára fontos vacakot Monet-tavirózsáktól kezdve rohamosztagos-figuráig, majd befészkeli magát egy puccos tucsoni villába, és boldogan éli szabályoktól mentes életét. Felborítja a bevásárlóközpont precízen összerakott sörösdoboz-tornyát, luxusautókkal kuglizik, mochitóban fürdik és klotyónak használ egy úszómedencét – egyetlen hiányérzete van csak: kellene egy nő…

Mivel jártában-keltében mindenhova felvéste, hogy „Alive in Tucson”, szép lassan előkerülnek az újabb túlélők: gyönyörű fiatal nő helyett háklis és csúnyácska vénkisasszony, akivel újra be kéne népesíteni a Földet, aztán egy szőke bombázó, akit már megérné hanyatt dönteni, aztán egy „tökéletes” férfi is, konkurenciának, aztán… És Phil csak csetlik-botlik, amerikaipite-kínosan, egyetlen testrészétől vezérelve, miközben a karikatúraszerűen megrajzolt figurákból formálódó közösség jelen társadalmunk könnyed, de csípős kritikáját ábrázolja. Egyet lép előre, s gyorsan kettőt hátra, és amikor azt hinnéd, „leült” a sorozat, és már mindent láttál, amit mutathatott, akkor jön egy újabb pofáraesés. A beállni látszó társadalmi rend összekuszálódik, a kapcsolatok hálója át- és átalakul, Phil mindent elveszít, amit csak elveszíthet, aztán még annál is többet. Végül bezárul egy kör, beáll egyfajta harmónia – s te addig újra és újra csapkodni fogod a térded a nevetéstől. 2016-ban jön az új évad – mi máris nagyon várjuk!

(bk)

Felelőtlen Philadelphia

Rob McElhenney: It's Always Sunny in Philadelphia / Felhőtlen Philadelphia (2005– )

A Seinfeld által hagyott hatalmas, tátongó űrt tölti meg a Felhőtlen Philadelphia – abban az értelemben, hogy író-alkotó-főszereplői egy teljesen pátoszmentes vígjátékot tettek le az asztalra, ahol minden főhős neurotikus és züllött, a világ a velejéig romlott és semmi, senkinek sem szent. A karakterek talán nem annyira erősek, mint Larry és Jerry „semmiről sem szóló” sorozatában, de cserében a skrupulusmentesség és a blődli a végletekig van maxolva, s apránként minden szent amerikai intézmény – talán leginkább a barátság – atomjaira hullik.

A sorozat a címadó városban, ott is leginkább egy Paddy's nevű ír kocsmában játszódik, amit a négytagú „gang" (azaz a „geng" vagy a „banda") futtat, Charlie, Mac és Dennis, valamint utóbbi lánytestvére, Dee. A második évadtól csapódik hozzájuk Dennis és Dee apja, Frank, akit a vénségére sem csillapodó, rettentő jó formában lévő Danny DeVito alakít – innentől kezd igazán tévétörténetet írni a show, például olyan jelenetekkel, mint Frank pucér újjászületése a fekete műbőr kanapéból. Nincs az évadoknak egységes íve, minden rész egy, vagy legfeljebb két bonyodalmat jár körül, de nem is a nagyszabású történetmesélésen, vagy a karakterfejlődésen van a lényeg, hanem a figurák alámerüléseiről – a világon fellelhető legmélyebb, legmocskabb morális, kulturális, mentális, fizikai, higiéniai és ki tudja még milyen bugyrokba. Ezek azok a figurák, akik szó szerint az anyjukat is eladnák egy szál spangliért, de csak miután előtte alaposan kiveszekedték magukat, hogy pontosan hogyan is csinálják azt.

El lehetne intézni annyival tehát, hogy egyfajta élőszereplős South Park ez, de annál sokkal több: igazi amerikai rémálom, a verbális és fizikai humor tour de force-sza. A szó legklasszikusabb értelmében vett sitcom: szituációkba helyezett figurák komédiája. Nem is lett belőle irtózatosan nagy kasszasiker, túl durva és pátosztalan ahhoz, inkább kultsorozat, de annak nagyszerű. Mindenesetre még két újabb évadig nem szabadulunk a gengtől – nem mintha akarnánk.

(jbn)

New York, bitch!

Ilana Glazer, Abby Jacobson: Broad City (2014– )

Abbi Jacobson és Ilana Glazer egy improvizációs társulatban ismerkedtek meg, a találkozás pedig abszolút szerelem volt első látásra. Azonnal egymásra kattantak és jól is működtek együtt, viszont egy idő után megelégelték, hogy kevés rivaldafényt kapnak, vagy legalábbis kevesebbet, mint férfi társaik, ezért otthagyták a csapatot, és elkezdtek videókat gyártani a netre. A Broad Cityt tartják az első olyan fikciós sorozatnak, ami elsősorban YouTube-ra készült. Persze ezeket végig amolyan horognak tartották, míg végül rá nem harapott Amy Poehler (Parks and Recreation), a két lányt felkarolva pedig megpróbálták a tévéképernyőre költöztetni a szériát. Az FX passzolta, a Comedy Central viszont lecsapott rájuk, teljes kreatív szabadságot kaptak, az eredmény pedig a sorozatvilág egyik legszebb barátsága, kritikai elismerés, folyamatosan növekvő rajongótábor, és eddig két zseniális évad, ami azonnal a legjobb, jelenleg is futó sorozatok szűk elitjébe röpíti a Broad Cityt.

Azt nehéz összefoglalni, miről is szól a sorozat, de leginkább a saját keresztnévvel futó New York-i alteregóiknak, Abbinek és Ilanának a barátságáról. Abbi a komplexusosabb lány, aki hiába teper előléptetésért a munkahelyén, sőt, rendre megaláztatás a jussa, Ilana pedig a nagyszájú, harsány figura, aki rendszerint csak lustálkodik és alszik a melóban, következmények nélkül. Ami különleges a kapcsolatukban, hogy soha nem ítélkeznek egymásról, barátságuk az „Oké. Sőt!” elvén működik. Konfliktusaik felváltva szólnak a felnőttlét kihívásaival való küzdelemről, meg a teljesen idióta szituációkból való kikecmergésekről. Hőseink néha egy adóbevallás elkészítésén görcsölnek komikusan sok időt, néha pedig egy felcsatolható, mosás közben eltörött műpéniszt kell úgy pótolni, hogy a gazdája az egész cseréről mit se sejtsen. Ami a karakterek és szituációk mellett még a Broad City báját adja, az maga a város, amiben játszódik. New York a sorozatban egy színes-szagos, izgalmas cirkusz, ahol minden sarkon egy másik kaland vár.

Tökéletes „slacker-stoner” sitcom, ami azért is üde színfolt, mert ilyen típusú sorozatot csak férfiakkal láthattunk korábban, de nem csak kuriózum volta miatt érdemli meg a figyelmet. Abbi Jacobson és Ilana Glazer egy olyan kis saját mozgóképes mikrouniverzumot teremtett, ami ha nem is azonnal, de nagyon durván képes beszippantani.

(vsz)