Bő két évvel ezelőtt emlékeztünk meg az online mozgóképes tartalomszolgáltatók evolúciójáról. Azóta nagyon sok minden történt a filmek és a televízió világában, ezzel együtt pedig mind a Netflix, mind az Amazon Prime is túl van néhány mérföldkövén, szóval érdemes újra megnézni, hova jutottak ezek a pár éve még csak „alternatív megoldásnak” tartott szolgáltatások.

Első, és legfontosabb fejlemény, hogy mindkét nagy cég a korábbinál jóval széleskörűbb terjeszkedésbe kezdett, melynek eredményeként ma a Netflix 135, az Amazon pedig 200 országban van jelen. Ezzel természetesen az előfizetők száma is jelentősen megnőtt, a Netflix például már közel jár a 100 milliós álomhatárhoz, ami a legfrisebb statisztikai adatok alapján (előfizetésenként 2,5 fő) több mint 230 millió felhasználót jelent világszerte. Ez a szám pedig már bőven elég hozzá, hogy ne alternatív megoldásként tekintsünk rá/rájuk, főleg hogy a felhasználói elfogadottsága ütemesen növekszik, amely egyenes arányú bővülést vonz magával. Ez a bővülés természetesen nem ugyanolyan arányú a Föld minden részén, például Kelet-Európában biztos sokat lódítana a helyzeten, ha kicsit tempósabban haladnának az anyanyelvi feliratok és hangsávok elkészítésével, bár azt azért meg kell érteni, hogy ebben a nagyobb piacok élveznek prioritást.

A közel 100 millió előfizetés persze nem csak elismertséget és népszerűséget, hanem rengeteg pénzt is eredményez. Egy közepes 10 dolláros/eurós átlaggal számolva ez majdnem havi egymilliárdos bevételt jelent a cégnek, amely persze bruttó érték, viszont mind az Amazon, mind a Netflix úgy tudott gazdálkodni vele, hogy alaposan megbolygassák a filmforgalmazás állóvizét, már ha lehet annak nevezni az állandó harcot a különböző stúdiók és platformok között. Mielőtt azonban ebbe belemennék, elevenítsük fel kicsit ezen vállalkozások működésének egyik alapelvét. Míg egy hagyományos moziforgalmazónak minden egyes filmet külön-külön kell sikerre vinnie, addig ezeknek az online videótékaként funkcionáló szolgáltatóknak erre egyáltalán nincs szükségük. Nekik nem egyes produktumokkal kell minél nagyobb közönséget megszólítaniuk, hanem egy bőséges kínálattal kell bővíteniük a fizetővendégeik sorát. Erre adnak is, a művészfilmes könyvtáruk ugyanúgy bővül, mint a blockbusterek sora, de egyre több a dokumentumfilm és szépen gyarapodik a sorozatok és a széleskörűvé váláshoz elengedhetetlen nemzetközi művek száma is. A más stúdióktól és filmgyártóktól bérelt alkotások mellett természetesen az eredeti kínálatot is fejleszteni kell, de ebben sincs hiba. A régi jól bevált szériák (Kártyavár / House of Cards, Orange Is the New Black a Netflixnél, vagy a Transparent az Amazonnál) mellé egyre csak érkeznek a saját fejlesztésű sorozatok. A Netflix időközben szép sikerrel szállt be a Marvel univerzumának építésébe (Daredevil, Jessica Jones, Luke Cage), feltámasztotta a kultikus Wet Hot American Summert, a Balszerencse áradását (A Series of Unfortunate Events), a Szívek szállodáját (Gilmore Girls) és a Full House-t, de náluk készült Aziz Ansari díjnyertes komédiasorozata (Masters of None), a II. Erzsébet történetét feldolgozó The Crown, vagy olyan krimi-thrillerek mint a Bloodline vagy a Narcos, nem is beszélve a tavalyi év egyik legnagyobb durranásáról, a Stranger Thingsről. Az Amazonnál sem tétlenkedtek, időközben tető alá hozták Woody Allen első sorozatát (Crisis in Six Scenes), folytatódott a Mozart in the Jungle, a Bosch, a korábban említett Transparent, és jött a Giovanni Ribisi főszereplésével készült Sneaky Pete, valamint a Ron Pearlman nevével fémjelzett Hand of God, no meg a Billy Bob Thornton – William Hurt párost felvonultató Goliath.

A fejlesztések egyik érdekessége, hogy a biztos anyagi háttér, az átlagnál nagyobb alkotói szabadság egyre nagyobb neveket csábít ebbe az irányba, és ami a legfontosabb, már nem csak a függetlenek, hanem a hollywoodi stúdiórendszerben szocializálódott alkotók is a Netflix és társai felé veszik az irányt. Persze ez egy önmagát gerjesztő folyamat része, nagyon sok mindennek el kellett telnie, hogy ez a fajta rendszer is tudja garantálni azt az infrastruktúrát és hátteret, de ez mostanra beérni látszik, most már nem gond például, hogy Will Smith 90 milliós filmet forgasson nekik (Bright), vagy hogy náluk készüljön Brad Pitt következő háborús szatírája (War Machine). Sokak szerint ennek betetőzése pár héttel ezelőtt történt, amikor a Netflix 105 millió dollár értékben beállt Martin Scosese következő gengszterfilmje, a The Irishman mögé. Mérföldkőnek biztos mérföldkő, sokan nem is értették a dolgot, hogyhogy nem egy hollywoodi mamutcég csapott le egy ekkora kaliberű rendezőóriás munkájára egy olyan zsánerben, amelyben ő világhírű, ráadásul ebben az új alkotásban újra találkozik majd Robert De Niro, Al Pacino, mellettük pedig ott lesz Harvey Keitel és Joe Pesci is. Tényleg nehezen hihető, hogy ez az aranycsapat nem kellett egy hagyományos moziforgalmazónak sem, de persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Scorsese nagyot bukott a szintén drága Némasággal, és hollywoodi mércével már a színészek sem minősülnek igazi pánzmágneseknek. A Netflix viszont megtette ezt a nagy lépést, amelyet aztán pár nap múlva megfejeltek egy másikkal: elcsábították magukhoz Scott Stubert, a Universal egyik egykori vezetőjét, hogy ezúttal ő bábáskodjon a cég saját gyártású filmjei felett. Az Amazonnál ugyanez a folyamat figyelhető meg. Woody Allen kitartott a stúdió mellett, a mester idei filmje (Wonder Wheel) náluk jön majd Kate Winslet és Justin Timberlake főszereplésével, ők készítik Doug Liman (A holnap határa / Edge of Tomorrow) új háborús thrillerét Aaron Taylor-Johnsonnal, de Kevin Macdonald (Az utolsó skót király / The Last King of Scotland), Richard Linklater (Sráckor / Boyhood), Leos Carax (Holy Motors) és Todd Haynes (Carol) legújabb alkotásain is az Amazon logója szerepel majd.

Természetesen ha minden igényt ki akarnak elégíteni, akkor itt nem szabad megállni, és mostanra már azt is bátran kijelenthetjük, hogy nem is állnak meg. A filmfesztiválok legjobb darabjaira licitálók között mindig ott vannak ezek tartalomszolgáltatók, az alkotók pedig egyre nagyobb előszeretettel bízzák rájuk alkotásaikat. Nem csoda, hisz míg egy Will Smith vagy egy Brad Pitt nevével fémjelzett mozi úgyis eljut kisebb piacokra is, addig a fesztiválsikereknek (meg a függetleneknek egyébként is) sok esetben jóval rögösebb az útja mondjuk Kelet-Európába. Persze mindenen a Netflix/Amazon sem segíthet, de mindenképpen üdvözítő újdonság, hogy a 2017-es Sundance filmjeiből már több is megtekinthető alig két hónappal a premier után (köztük a nagydíjas I Don’t Feel at Home in This World Anymore), de már ott van a kínálatban a Spanyol Filmakadémia által többszörösen kitüntetett thriller, Raul Arévalo rendezői bemutatkozása, a Fury of a Patient Man is. Arévalo filmjének forgalmazása pedig közel áll egy másik kedvező tendenciához, a nem angol nyelvű tartalom fejlesztéséhez, amelyre minden nagy VOD-szolgáltató ígéretet tett, méghozzá meghatározó mennyiségben. A Netflixnél már napvilágot látott az első francia sorozat Gerard Depardieu és Benoit Magimel főszereplésével (Marseille), valamint az Isten városa (Cidade de Deus) operatőrének sci-fi sorozata Brazíliából (3%), de a Netflix 2017-re újabb, több száz milliós beruházást ígér ezen a területen, amely sok-sok órányi idegen nyelvű tartalmat garantál majd a nemzetközi piacokon.

Persze botorság lenne azt hinni, hogy a sok jó ellenére itt valami világmegváltás történik, és majd végre lesznek olyanok, akik tisztességesen eljuttatják a kisebb filmeket a közönséghez és akik otthont adnak a kísérletezésnek, no meg a Hollywood számára bizonytalan daraboknak. Nem erről van szó, és ha megnézzük ugyanezt tévés oldalról is, akkor látszik igazán, hova lehet elhelyezni a Netflixet és társait a showbiznisz térképén. Míg a hollywoodi nagyok /hagyományos kereskedelmi tévék általában az anyagilag biztonságosabb, szélesebb közönség számára fogyasztható produkciókat preferálják, a független filmforgalmazók/kábel- és prémium csatornák a kisebb költségvetésű és/vagy bevállalósabb alkotásokat részesítik előnyben, addig az internetes tartalomszolgáltatóknál bőven megfér egymás mellett minden, sőt, ugyanazokkal a feltételekkel kerül a néző elé egy csatajelenetekben dúskáló látványfilm, mint egy aprócska dokumentumfilm. De ahogyan korábban elhangzott, ez is csak egy üzleti modell, amihez alkalmazkodni kell, és amelynek bizonyos aspektusai szembetűnőbbek, mint mások. De hogy jó úton haladnak, az nem csak a dinamikus gyarapodó előfizetői bázison, hanem a szakmai elfogadottságon is látszik. A korábban az HBO és a hozzá hasonló tévécsatornák esetében lejátszódott folyamat itt is megfigyelhető. Minél elismertebb neveket tudnak megszerezni maguknak, annál nagyobb az esélyük a presztízsük növelésére. A sorozatok terén már eddig sem volt gond, az „alternatív megoldások” az első pillanattól fogva jelen voltak az Amerikai Tévéakadémia éves díjkiosztóin (Emmy), amire a filmeknek kicsit többet kellett várni, hiszen ott még mindig a mozi a mérce. Habár a dokumentumfilmjeik már eddig is kóstolgatták az Oscart, a függetlenek (Independent Spirit Awards) pedig tavaly nagyon a keblére ölelte Cary Fukunaga Beasts of No Nation című alkotását, az igazi nagy áttörés az Amazonnak sikerült idén, amikor A régi város című alkotás elsőként kapott legjobb film jelölést az Oscaron, és elsőként nyert el kettőt a legfontosabb kategóriákból (legjobb férfi főszereplő Casey Afflecknek és a legjobb eredeti forgatókönyv Kenneth Lonergannek) olyan filmként, amelyet egy VOD-szolgáltató forgalmaz, természetesen a kis képernyő helyett először moziban.

És hogy mit jelent ez a jövőre nézve? Remélhetőleg sok jót, hisz irány jó, az öngerjesztő folyamat pedig már beindult: az egyre több előfizető egyre több pénzt szül, az egyre több pénz egyre több és jobb minőségű alkotást, ami viszont a presztízst növeli... és persze az előfizetők számát. Meglátjuk.