Már a legelső traileren is érezhető volt, hogy Doug Liman a Mr. & Mrs. Smith és a Hipervándor után nagyon oda akarja tenni magát az új filmjére. A szebb napokat látott direktor mindenképpen biztosra akart menni, ezért olyan anyaghoz nyúlt, amiben minden – de tényleg minden – benne van, ami egy jó mozihoz kell. És egy időutazós, idegen-inváziós, robotruhában harcolós akciófilm csak jó lehet, nem? Az idei év első fele kis túlzással arról szólt, hogy rendre csalódva távoztunk az év sci-fijének kikiáltott filmekről, A holnap határát látva pedig már abban is elkezdhetünk kételkedni, hogy lesz-e még az idén egyáltalán jó tudományos-fantasztikus mozi.
Limanék egy jól bejáratott, tipikusan katasztrófafilmes cold openinggel vezetik fel A holnap határa történetét: bolygónkba egyszer csak becsapódik egy meteor, rajta egy agresszív idegen fajjal, ami szépen elkezdi tizedelni a népességet. Az emberi részről hatalmas áldozatokat követelő háború szerencséje végre fordulni látszik, köszönhetően többek között a kor szuperkatonájának, Rita Vrataskinak (Emily Blunt) és az ütközetet közelről még nem látott Cage őrnagynak (Tom Cruise). Cage amolyan katonai szóvivő, propaganda-guru (vagy inkább háború-marketinges?) – mindenesetre ő adja el a Mimic-ek ellen vívott hadviselést. Legalábbis addig, amíg Londonban Brigham ezredes (Brendan Gleeson) valamiért letartóztatja, dezertőrré nyilvánítja, és rangjától megfosztva a harctérre küldi.
Vagyis a film rögtön egy kis ferdítéssel és egy annál nagyobb plot hole-lal kezdődik. Teljesen hiábavaló küzdelem lenne folyamatosan az alapul szolgáló kisregényhez mérni a filmet, de azért annyit mégis érdemes megemlíteni, hogy Hiroshi Sakurazaka történetében a bolygónk ellen támadást intéző lények terraformálás céljából érkeztek és az óceánok élővilágáról másolják saját biológiájukat – innen a Mimic név. Mivel ez a filmből teljesen kimarad, a könyvből gondolkodás és magyarázat nélkül átemelt elnevezés így nemhogy értelmetlen, de elég félrevezető is, mivel Liman sharktopus-szerű szörnyei a világon semmit nem utánoznak.
Ennél sokkal fontosabb lenne azt megtudnunk, hogy Cage-et mégis miért küldik a frontra, miért tartóztatják és fokozzák le – ám e kérdéseinkre még kitérő válaszokat sem kapunk. Azt ugyan már az első 5 percből megértjük, hogy Cage nem kifejezetten szimpatikus figura, de azért mégiscsak felháborító ennyire magyarázat nélkül hagyni azt a momentumot, ami tulajdonképpen beindítja az egész történet. Jó, Cage megpróbálja megzsarolni Brigham ezredest, de ettől még nem kerül köszönőviszonyba az ok és okozat. Ezzel Liman és stábja is beleesik a Hollywoodban készülő adaptációk és remake-ek tipikus hibájába. Nem az a baj, hogy átírják, és ezzel sokszor félreinterpretálják az eredeti anyagot, hanem hogy mindezt teljesen értelmetlen és kimagyarázhatatlan helyeken teszik. Illetve egy magyarázat mégis van, mégpedig Tom Cruise messiás-komplexusa, ami valószínűleg az egyik vezető ok volt abban, hogy le kellett cserélni a könyvben szereplő 18 éves kiskatonát.
Cage mindenesetre a frontvonalon köt ki, másnap pedig egyből csatába is indul, de ahogy azt várható, számára elég hamar véget ér a partraszállás. Az igazi háborús rémálom azonban csak most kezdődik, mivel halála után hősünk nem a túlvilágon, hanem újra a londoni támaszponton találja magát – a tegnapban. A tapasztalatlan ex-tisztnek halála előtt ugyanis pont egy különleges Mimic-et sikerült likvidálnia, aminek köszönhetően belekerül egy időhurokba. Ezért akárhányszor meghal, újra tudja élni a tegnapot, és persze azzal együtt csatát. Az ütközet azonban – mint kiderül – eleve kudarcra van ítélve, mivel a Mimic-ek az idő manipulálásával előre tudják, hol és hogyan fognak támadni az emberek. Cage ezen a harctéren találkozik Rita Vrataskival, akinek korábban szintén volt már része hasonló időugrásokban. A két katonának tehát nincs más dolga, mint egyesíteni erejüket, és (megpróbálni) megállítani a Mimic-inváziót. Mindezt egyetlen napon. Pontosabban minden egyes napon, amikor Cage visszaugrik az időben.
A hithű szcientológus Tom Cruise szinte meggyőződésből vállal el minden felkínált inváziós filmet, és ugyan már nem akkora sztár, hogy ezrek menjenek csak miatta moziba, de úgy tűnik, annyi piaci értéke mégis van, hogy megéri elcseszni miatta egy filmet. Félreértés ne essék, A holnap határa mással sem lenne jó film, de bárki mással jobb lenne. Persze hiába ő a leggyengébb láncszem, nem csak Cruise-on bukik el a dramaturgia, a McQuarrie-Butterworth duó inkább azzal volt elfoglalva, hogy minél több akciójelenetet írhasson a filmbe, nem pedig a főszereplő jellemrajzával. Nehezen érthető, miért, de a forgatókönyvírók az időutazós alaptörténetben nem a társai halálát újra meg újra átélő, szép lassan kiégő főhős lehetőséget látták meg, hanem a gyenge és erőlködő humort. A blockbuster-szezont nem feltétlenül kell egy egzisztencialista sci-fi-vel nyitni, de a néző igenis többet érdemel annál a poénnál, hogy Cage előre tudja, ki pisilt be általános iskolában. (Hogy mégis honnan szed ilyen információkat egynapi ismeretség után, arra végképp nem derül fény, de ez már tényleg mellékes.) Nem is az a baj, hogy mindez nem vicces, hanem hogy Cruise közvetlenül a pisilős humor után „a bolygó jövőjéről” és „az emberiség sorsáról” szónokol.
A hiányos dramaturgia és a motivációk nélküli főhős mellett van még egy harmadik, elég nagy lyuk a filmben, mégpedig a botrányosan közhelyes mellékszereplők. Az, hogy ezredjére is ugyanazokat az erőlködés nélkül összecsapott közhely-bábukat akarják lenyomni a torkunkon, egész egyszerűen szánalmas. De talán lassan ideje lenne hozzászokni, hogy Hollywood képtelen a kemény csaj, a vicces dagi vagy az ellenséges, de belül mégis jó srác nélkül ábrázolni a hadsereget. Nem nehéz rájönni, hogy az alapul szolgáló kisregényt elsősorban a videójáték-kultúra inspirálta (mentesz, meghalsz, betöltöd, újra nekifutsz), amit a film is elég jól kihasznál – elsősorban persze a vizualitásban. Kár is lenne tagadni: A holnap határa tényleg jól néz ki, de azért a puszta látványorgiánál többet várunk el még egy blockbuster esetében is. Én a magam részéről maradok a mutánsoknál, vagy Paul Verhoeven Csillagközi inváziójánál, az legalább őszinte trash.
