Öt, nagyon különböző animációs film verseng idén az Oscar-díjért. Az Életem Cukkinként-ről és a Zootropolis – Állati nagy balhéról korábban írtunk, és most íme az idei válogatás három (másik) nagy meglepetése. Kellemes, és kellemetlen is.

Travis Knight: Kubo és a varázshúrok (Kubo and the Two Strings)

Egyetlen Disney- vagy Pixar-film sem meditált még el a halálon és a halhatatlannak vélt érzéseken- emlékeken olyan bölcsességgel, mint a Kubo és a varázshúrok. A Kubo sajátos és eredeti legendáját – a Laika korábbi stop-motion filmjeihez hasonlóan – az álom, a hallucináció, és a fantázia szárnyalásának szemkápráztató jelenetei töltik meg múlhatatlan energiával. Az antik japán mitológia, az epikus szamurájtörténetek tematikai és vizuális elemei a nyugati mesélés egyszeregyével, a campelli „hős útjával” mosódik össze. Mintha Kurosawa és Lucas narratíváinak hibridje lenne.

Ahogy a Coraline és a titkos ajtó, a ParaNorman és a Doboztrollok, úgy a Kubo is a gyermek-szülő viszonyrendszer gyomorba vágóan sötét oldaláról beszél, noha félszemű utcai mesemondó hőse már a kezdetektől fogva progresszívebb figura, mint elődei: kvázi-árvaságra kárhoztatva látja el elátkozott édesanyját, akit nagyapja börtönzött saját elméjébe. A meséit életre keltő varázssamiszenjét pengető srác lélekben már felnőttként indul a nagyapja elleni bosszúkalandra, melynek során új társakra lelve kell leküzdenie a gyermekkorát átjáró veszteség, gyász, ármány és magány szellemeit. A Kubo előtt feltáruló világ egyszerre kegyetlen, bizarr és mégis lehetőségekkel teli. A cselekmény hangvétele ezért folyamatosan modulál, közben pedig a szerzők reflektálnak a történetmesélésre: Kubo életre kelt, de be nem fejezett lantmeséjének elveszett vége összefonódik a film zárlatával, az oda vezető út pedig csak változik és változik. Meghökkentően összetett és mély film ez, a tavalyi év egyik legjobbja, mely nem csak a sorstalan gyerekeknek ad erőt. (pd)

Michael Dudok de Wit: A vörös teknős (La tortue rouge)

Egy holland rendező (többek közt) francia támogatással a japán Disney-nél, Hayao Miyazaki Ghibli Stúdiójában készült rajzanimációja, amelynek teljes kifestése a Kecskemétfilmnél készült – másfél év munka, aminek minimalista eredménye olyan elbűvölő és harmonikus, amilyen csak egy mesebeli, lakatlan, trópusi sziget lehet. Ide vetődik ugyanis egy hajótörött, aki hiába próbál újra és újra tutajt építeni, mert egy titokzatos tengeri élőlény mindegyre összetöri. Tettének oka sokáig ismeretlen marad, de napokkal később a vörös teknős páncélja alól igazi Világszép Nádszálkisasszony bújik elő. Ha a regénybeli Robinson elsősorban élete anyagi részét próbálta felépíteni, és végig hajtotta a hazajutás vágya, rajzfilmbeli névtelen „rokona” egyáltalán nem biztos abban, hogy váratlan boldogságáért cserébe képtelen lesz elengedni mindent, ami a távolban várna rá.

A film egyetlen szó nélkül meséli el az Élet önmagába fonódó történetét, egyszerű rajzaival és lírai dallamaival képes szinte tapintható hangulatokat és érzéseket átadni, álmok és látomások vegyülnek benne a gyermekkor kíváncsiságával, a kamaszkor céltalan elvágyódásaival és a megélt pillanat felemelő örömével, de a humor sem hiányzik belőle – egy sereg apró és fürge tarisznyaráknak köszönhetően. Nagyon szurkolunk, hogy a teknősök Oscart nyerjenek. (bk)

Ron Clements és John Musker: Vaiana (Moana)

Van pár meglepetés az idei animációs Oscar-jelöltek között, például hogy olyan művészi alkotások, mint az Életem Cukkiniként (Svájc gyurmaanimációs válasza a 400 csapásra) vagy A vörös teknős egyáltalán bekerülhettek a finisbe. De a legmeglepőbb a Vaiana jelölése, amely csak azt bizonyítja, hogy ma már a Disney a legnagyobb stúdió Hollywoodban, akkora lobbierővel, amivel bármit át tud nyomni a közízlésen, na meg az akadémián. Mert bár nem rossz film a Vaiana, de éppenséggel jó se: a maori mondavilágot sablonos Disney-musicallé kerekítő mese a biztos középszeren lavíroz. Dalai slágerbiztosak, animációja pofás, története viszont olyan kiszámítható, hogy nem csoda, ha ötpercenként beleásítunk.

Kellett is az a nyolc forgatókönyvíró, hogy kikupálják belőle az eredetiséget. Először a népmesei hősről, a nagyzoló Maoiról szólt a sztori, de végül a biztosra fogadtak, és megint egy magára találó, világot mentő tinilányról írtak musicalt, aki karakán és határozott, mint minden polkorrekt Disney-hercegnő, de ezen felül semmi érdemlegeset nem lehet elmondani róla. Színtelen, szagtalan, mint a többiek: a bolondságában bölcs nagymama, vagy az idióta csirke, ami viccnek elmegy, de emlékezetes sidekicknek kevés. A Vaiana mer néha abszurd lenni, a David Bowie-ért rajongó óriáscsiga vagy a kókuszgolyó-kalózok, akik mintha a Mad Maxből hajóztak volna át ide, jópofán szürreálisak, de egy-két jó vicc meg okos kikacsintás után mindig visszatér az ismert vizekre. Nem is annyira a hercegnős tündérmeséket újrafésülő Jégvarázs utódja lesz így, hanem a Disney-reneszánszé. A 90-es évek hangulatát, stílusát eleveníti fel ez a profi iparosmunka, de mióta Hős6ost meg Zootropolist gyárt a Disney, ennél sokkal, de sokkal többet várunk tőle. (st)