A Fixeur látszólag egy szexkereskedelem-sztorit göngyölít fel, de igazából egy vágynok újságíró meghasonulásáról szól.
Radu (Tudor Istodor), amint a film címéből is kitűnik, egy fixer, azaz egyfajta intéző, külföldi újságírók helyi embere, tolmács, gyártásvezető. Interjúkat, forgatásokat segít előkészíteni francia tévéseknek, és most egy elég szép példányra akadt. Nemrég toloncoltak haza ugyanis két kiskorút Romániába Párizsból, ahol szexrabszolgaként tartották őket. Radu tudja, hogy a francia sajtó lecsapna a sztorira, mivel az egyik lányt valamiféle közszereplő klienssel kapták el. Fel is hívja tévés ismerőseit, és lezsírozza nekik a forgatást Besztercén – tudniillik idevalósi a szóban forgó kislány. És elindul.
Amint ebből a kis cselekményismertetőből is sejthető, a film leginkább sajtóetikai-deontológiai problémákat feszeget (meddig mehet el az újságíró stb.), persze a Sitarutól, sőt, sok román újhullámos alkotótól megszokott szenvtelen, távolságtartó, dedramatizált módon. Az ilyen megszólalásmód általában inkább kérdéseket vet fel, mint válaszokat ad, és így van ez a Fixeur esetében is, de az alkotók behoznak a történetbe egy plusz szálat, ami a mélázó, a problémákat csak kényelmes távolságból feszegető hozzáállás mellett ezúttal konkrét azonosulási pontot, sőt, egyfajta állásfoglalást is jelenthet. Radu kisfiáról van szó, aki zsenge kora ellenére úszóversenyekre jár, és apuci egyfajta finomka lelki terrorral hergeli, hogy minél jobb sportteljesítményt nyújtson. Csak az erőszakosan szexmunkára késztetett lánnyal való találkozás után szembesül Radu azzal, hogy milyen vékony is a határ a gyerekkel való visszaélés és a gyerek – saját, általa még talán nem igazán felfogott érdekében történő – ösztökélése között. Körülbelül ugyanolyan vékony, mint a problémát csak felvető és a problémát már didaktikusan meg is magyarázó filmek között. A Fixeur elég ügyesen kapja el ezt a pászmát egyébként, katarzisa őszinte, nem túlbeszélt.
Ezer és ezer cikkből és riportból gondolhatjuk, hogy a kihasznált vidéki lányokról szóló forgatókönyv igaz történetből ihletődött, és sajnos, ihletődik, nap mint nap. Maga az interjúzás története is valós sztori azonban, mégpedig a Sitaru állandó operatőréből ezúttal forgatókönyvíróvá, sőt producerré is előlépő Adrian Silisteanué, aki ugyanilyen fixerként dolgozott régebb, és a saját – ténylegesen katartikus – történetéből írta meg a filmet. Mondhatni ugyanannyira az ő „szerzői” filmje is ez, mint a Sitarué – ami fényében kissé furcsa, hogy az egyetlen konzisztensen használt filmnyelvi-operatőri eszköz a lomha zoom, ami ráadásul néha még alaposan ki is zökkentheti a nézőt. Talán csak ez és az ehhez hasonló, nem túl alaposan kitalált rendezői meg operatőri megoldások, feleslegesen odadobott jelenetek (pl. a félkarú emberrel való, egyébként vicces találkozás a vonaton) csorbítják a film által kreált, időnként a torokba telepedő gombóc súlyát.
Kell némi idő, amíg belerázódunk a főhős mormogó beszédmodorába, de ami szép viszont, az a mini-szociográfia, amit korunk Erdélyéről fest a film. Mini, mert persze nem túl reprezentatív, viszont nagyon jól talál meg egy-egy archetipikus figurát. A gerinces, a lány lelki épségéért kiálló apácafőnököt; a helyi, folyamatosan cigiző, „smekker” újságírót, aki mindenkit ismer; a törvény korrumpálható emberét (Adrian Titieni); a némileg túlsúlyos, fiatalságának utolsó éveit helyi bárokban fecsérlő énekesnőt; a joviális falusi polgármestert; a fél másodperc alatt elboruló agyú fiatalokat; a látszólag teljesen tudatlan, de inkább magának is hazudó anyát; és hát végül magát a 14 éves kislányt, akinek amennyire összetört az élete, annyira nem látszik rajta első blikkre, de „azon” kívül egyébhez már lehet, hogy nem is ért. Meg persze két magyart, akik ganét hánynak, és nem hajlandóak megszólalni románul.
Sitarunak a 2008-as Sporthorgászat (Pescuit sportiv) óta nem volt ilyen jó filmje. Persze esettanulmány ez is, épp csak belemártózik ebbe a fájdalmas témába, s ha határozottabban tenné, talán nagyobbat ütne.
