A sztárszereposztásban készült Triple 9-tól sokan várták az év egyik nagy bűnügyi moziját. Hiába tocsog minden bűnben, ha a sztoriban nincsenek szereplők, vagy éppenséggel túl sokan vannak. De Oscar-díjas színészek nevével bármit el lehet adni, még úgy is, ha csak annyit szerepelnek benne, hogy egy GIF-re is alig futja a játékidejükből.
Pedig ha a néző John Hillcoat nevét látja a stáblista elején, akkor az reményt ad arra, hogy valami brutalitásban gazdag, de relatív igényes filmre váltott jegyet. Amióta a szóban forgó rendező megalapozta karrierjét a Az ajánlat (The Proposition) című, erőszakban tocsogó westernjével, rendezett még Cormac McCarthy-féle posztapokaliptikus túlélős drámát (Az út / The Road), majd egy, az első nagy gazdasági válság idején játszódó véres konfliktust megörökítő sztorit (Fékezhetetlen / Lawless), amely a korabeli korrupt törvényszolgák és szeszcsempészek között zajlott. Ahhoz képest, hogy mára már hozzátompultunk a vásznon zajló, már-már musical-betétként koreografált brutalitáshoz, Hillcoat rendezéseinek van egyediségük, kitűnnek a folyamatos golyózápor áztatta akciófilmek és papírformákat bevető bűnügyi sztorik végeláthatatlan tömegéből. Nála az erőszak ábrázolása egyszerre nagyon nyers és gyakran groteszkbe hajlóan komikus, illetve úgy tud sokkolni vele, hogy nem tolja a pofánkba, belesimítja a film szövetébe, a történet folyamába. (Legalábbis eddig.)
Így nem igazán meglepő, hogy jelenlegi filmje, a Triple 9 is a korrupció és a vérrontás tematikájában dorbézol, amint próbál kikerekedni egy mélynek és kuszának szánt történet, amelyben egy csapat piszkos zsaru, egy pár még mocskosabb zsaru és a zsidó ortodoxokból álló orosz maffia keresztezi egymást, mindez Atlanta városának „aljas utcáin”. A film egy pörgős, fényes nappal elkövetett bankrablással indít, amelynek célja egy apró páncéldobozka megszerzése. Közben kiderül, hogy a rablók közül páran rendőrök: Marcus Belont (Anthony Mackie) és Franco Rodriguez (Clifton Collins), illetve egy kábszeres ex-zsaru, Gabe Welch (Aaron Paul). A csapat fejese, Michael Atwood (Chiwetel Ejiofor) pedig profi szinten, szakmaként űzi a tolvajlást. Kimért és racionális benyomása ellenére (társaival együtt) valamiért eladósodtak az orosz maffiánál, amelynek vezetője Irina (a felismerhetetlenségig sminkelt Kate Winslet), aki börtönben csücsülő férjét helyettesíti a vezetői poszton. Az elraboltatott banki doboz tartalma pedig elősegítheti Irina férjének kiszabadítását. Lassan azt is elhinti nekünk a film, hogy Irinának az az ütőkártyája, hogy a testvérének van egy fia Michaeltől.
Talán Kate Winslet Irinája a film legérdekesebb szereplője, kár, hogy alig jut neki (is) játékidő: morális romlottsága, kisstílűsége giccses, már-már groteszknek kitalált jelmezébe és sminkjébe van kódolva: dauerolt szőke hajába, olcsó eleganciájába, ízléstelenre festett körmébe. Úgy viseli magán a nagy Dávid-csillagot, mint egy bizsut – rossz ízlését tetőzve –, ugyanakkor meg egyfajta, kulturális és vallási értékek kiüresedésének szimbólumát. Itt látszik meg, hogy Hillcoat tud kissé komplexebb struktúrákban is gondolkodni, mint iparos társai, azonban, ahogy zajlanak az események, elcsúszik a film: egyre több szereplőt vonultat fel, akik össze-vissza bukkannak elő és tűnnek el, nem hagyva időt részletesebb jellemük és motivációs hálójuk a feltérképezésére.
Elsősorban például nem tudjuk meg, hogy a zsaruk mikor és miért kezdtek el kollaborálni Michaellel, csak annyi biztos, hogy nyakig benne vannak a slamasztikában. Jó volna tudni, hiszen utolsó feladatuk, a „nagy dobás” – heist-movie szlenggel élve – már annyira komplikált lesz, hogy a város teljes rendőrállományának a figyelmét el kell terelni hozzá, amelyhez szükséges egy „tripla 9-es” jelzés a rendőrségre, amely egy kódhívás arra az esetre, ha egy rendőrt gyilkoltak meg. Egyszerűbben: meg kell ölniük egy rendőrt, ha azt akarják, hogy a rablást tudják nyugodtan végrehajtani, és pár percen belül ne rohanják le őket a kékruhások. Közben még mindig szivárognak be a szereplők a képbe: a rablócsapat kiszemelt áldozata a rendfentartó erők mintapéldánya, Chris, az egyik korrupt rendőr mit sem sejtő kollegája (Casey Affleck), akinek még apósa is van: a kiégett, alkoholista, a bandaháborúk nyomozása alatt összetört Jeffrey (Woody Harrelson).
Tehát a játéktér meg van ágyazva „a jó, a rossz és a csúf” egymással való leszámolásának, de mivel lassan semmit sem lehet tudni arról, hogy ki mit és miért tesz a filmben, egy idő után csak az akciójeleneteket lehet élvezni a két óra alatt. Azokat sem mindig, mert Hillcoatot sokkal jobban érdekelte az esztétizálás és a „mondanivaló” (mindenki korrupt!), mint bármi más: a Heat mintájára akarta Atlanta sötét utcáinak és egyéb tereinek sötét képeit legfőbb szereplővé tenni, hogy noirosan érzékeltesse a teljes városon eluralkodó, fojtogató bűnt. Különbség, hogy Michael Mannál elég volt az is, ha csak két, de igazi szereplő járja be a teret.
