Az idei TIFF 3x3 szekciójának egyik rendezője a katalán Agustí Villaronga, aki személyesen kísérte el három alkotását a gyanútlan kolozsvári nézőkhöz.
Nem tudni, hogy a programot összeállítók furfangja-e, vagy tiszta véletlen, de a három filmet fordított kronológiai sorrendben vetítették, és így akarva-akaratlan egy nagyon erős dramaturgiát hoztak létre köztük, a legpuhábbtól a legerősebbig haladva – én is így veszem számba őket. A legelső vetített film volt a legkésőbbi, a legdíjazottabb és a legbefogadhatóbb: a 2010-es Pa negre magyar címe kissé „aláértelmezi” a filmet: Fekete lelkeknek hívják Fekete kenyér helyett, mellesleg adaptáció. A tíz évvel korábbi, teljesen katalánul beszélő és szintén adaptált A tenger (El mar) volt a következő, és az időben visszafelé haladva mintha a tudatalattiban is visszafelé haladnánk, csak hogy eljussunk a rendező 1986-os debütfilmjéig, az Üvegkalitkáig (Tras el cristal), amely teljes pőreségében és durvaságában mutatja meg a rendezőt leginkább foglalkoztató témákat (amik huszonöt évre rá már kilenc Goya-díjig enyhültek).
Egy életművet építő rendezőtől el is várjuk, hogy valamiféle esztétikai-stiláris egységet próbáljon meg kialakítani pályája során, de a Villaronga három filmjének (egyébként nincs sok neki: ezenkívül még 4 nagyjátékfilm) emellé még zavarbaejtő a tematikai uniformitása is. Gyerekkori traumák, forszírozott homoszexualitás, erőszak, bűn és annak szemtanúi, zavaros családi háttér, a jelent tönkretevő múlt – ezek körforognak már-már monoton osztinátóban a rendező kockáin. A súlyos témákat még súlyosabbá teszi a kontraszt, ahogyan esztétizál: klasszikus felépítésű filmjei szépen vannak világítva, filmezve, vágva, semmi nem zökkent ki, semmi nem vonja el a figyelmet a narratíváról. Hab a tortán, hogy a súlyos alkotásokat eredeti pompájukban, 35-ös filmszalagról lehetett megnézni, ami már 2015-ben szinte időutazásnak számít, így nagyszerűen rájátszik a filmek témájára, amelyekben állandóan fel- és feltámad a múlt.
A Fekete lelkek a spanyol polgárháború után játszódik Katalóniában, s az egész idei TIFF egyik legborzasztóbb nyitójelenetével indul: egy férfit és kisfiát megtámadnak az erdőben, megölik őket, és szekerüket lovastól ledobják egy szikláról (az állatkínzás egyébként visszatérő motívum, nemcsak ebben, hanem egy másik filmjében is alaposan megkínoznak egy macskát). Andreu, egy 11 éves fiú megtalálja a tetemeket, s a tőlük hallott utolsó szóból próbálja rekonstruálni a bűntettet, ami egyre zavarosabban fonódik össze a saját családjának történetével: a republikánus, vesztes oldalon maradó apa versus a falangista polgármester. A film erőssége a szinte hanekei (Fehér szalag) ihletésű karakterfejlődés (illetve -devalválódás), ami a főhős fiúcskával történik. Előbb ő maga is erőszakhoz fordul, hogy majd végül hátat fordítson szüleinek, és elidegenedett, hideg új emberként kezdjen új életet – valószínűleg az új, rideg francói rezsim szinonimájaként.
A tenger már első snittjeiben sok hasonlóságot mutat az előző filmmel: szintén a spanyol polgárháborúban járunk, ahol szintén pár gyerek egy rejtekhelyről lesi végig, hogyan végeznek ki a falangisták néhány embert a faluból – többek között az egyikük édesapját. Az erőszak – itt már kissé didaktikusan – erőszakot szül, a gyerekek szinte kényszeresen a felnőttek viselkedését követik, amibe ketten is belehalnak. A túlélő három gyerek (két fiú és egy lány) évekkel később találkozik egy tüdőszanatóriumban (nota bene: a Fekete lelkekben is szerepel a tüdőszanatórium, az Üvegkalitkában pedig a passzív főhős egyenesen egy vastüdőben fekszik), testi betegségeik lelki problémákat rejtenek: mindegyikük másként küzd meg a tudatalattiból fel-felbuzogó múlttal. Az egyik egyfajta elkorcsult, homoszexuális vallási fanatizmusba menekül, a lány az aszexuális apácaságot választja, a harmadik pedig belebukik ama küzdelmébe, hogy egyéniség legyen belőle (nem csak egy szám, vagy egy beteg a kórteremből, vagy csak egy lelkisérült áldozat a háborúból): őbelőle is erőszaktevő és többszörös gyilkos lesz.
És elérkeztünk az Üvegkalitkához, ami harminc év után is (sőt, talán épp azért) súlyosabb, mint bármi más a fesztiválon – pedig a TIFF-től soha nem volt idegen az ilyesmi. Itt nem a spanyol polgárháború a nyitódíszlet, hanem a második világháború és egy Mengele-szerű náci orvos, aki ama feladata mellé, hogy gyerekeket kellett „elaltatnia”, önként „vállal” valami talán még szörnyűbbet. Snitt, és évekkel később vagyunk, az orvos Spanyolországban talált menedéket, de létezése egy géptől függ: egyfajta átlátszó, üvegből készült vastüdőben tengeti életét feleségével és gyerekével, amíg meg nem érkezik egy új ápoló, akiről hamarosan kiderül, hogy az orvos egyik áldozata volt. A többszörösen klausztrofób környezet (nemcsak az orvos van egy üvegkalitkában, hanem az egész cselekmény végig az ő kúriájában játszódik) többféle műfaji variációra ad lehetőséget: Villaronga többi filmjétől eltérően még thrillerelemek is felbukkannak, sőt, ami talán még szörnyűbbé teszi, egyszer-kétszer comic relief is helyet kapott benne.
A globális és személyes történelem egy hatalmas önismétlő örvény Villaronga filmjeiben: „monkey see monkey do” alapon a gyerekkorban látottak indigószerűen kopírozódnak valami még szörnyűbbé. Szörnyűbb, mert a másolat(ok)on már az eredeti bűntény motivációját sem lehet felismerni, csak a színtiszta bosszút. Ilyen szempontból is az Üvegkalitka a legsúlyosabb: lelki – és aztán fiziológiai – szinten is mindnyájan Klaus doktor klónjai lesznek. Villaronga kegyetlen világában az őrli fel a legjobban a nézőt, hogy látszólag semmiféle menekvés nincs, a kegyetlenség és annak ciklikus öröklődése végérvényes, elkerülhetetlen, sorsszerű. A homoszexualitás ezekben a filmekben nem egy veleszületett hajlam, hanem egy tanult, kiváltott valami: szintén gyerekkori traumák újrafeldolgozása, és a fallosz tulajdonosa szinte sohasem szexuális gyönyör elérése miatt tesz erőszakot, hanem (újonnan megszerzett) dominanciájának bizonyítékaként, vagy hogy megalázzon vele. Így fonódik össze erőszak és szexualitás valamiféle állati ösztönné ezekben a megroncsolt, felnőtt testben (kalitkában) is csököttnek maradt lelkekben.
A tenger és a Fekete lelkek kicsiny (majd felnövő) hőseit talán-talán felmenti, hogy valami jóra, jobbra vágyódnak (a madárszárnyak motívum is vissza-visszatér mindkét filmben), s ez a puhító lirizálás elfogadhatóbbá teszi ezt a két filmet, az Üvegkalitka főhősét, Angelót (szintén szárnyas) viszont már csak a színtiszta bosszú motiválja. Így mond ítéletet Villaronga a háború gyermekei nevében a háborúkat vívó nemzedékek fölött: valamilyen szinten erősebb háborúellenes filmek ezek így együtt, mint bármelyik, háborúban játszódó, pacifista alkotás. Igénybe vevő filmek ezek, vádiratok és tanulmányok az emberi psziché legmocskabb bugyrairól, és ilyenkor hálálkodhatunk a legjobban, hogy ezt mindössze moziban kellett megtapasztalnunk, kényelmes karnyújtásnyi távolságból, bármikor az arcunk elé tehető kezeinkkel. Annak a generiációnak nem volt meg ez a luxusa.
A filmeket még vetítik az Arta/Művész moziban: június 2., kedd, 17:00 (Cușca de sticlă); június 7., vasárnap, 10:00 (Pâine neagră); június 7., vasárnap, 17:00 (Marea).
