Két szülő csendes belenyugvással bandukol a szerb őszi tájban. Az esőre álló idő, a lucskosan aláfittyenő égfoszlányok lelki vívódásaikat tükrözik vacogtató hűvöségükkel, a gyermek iránti féltés a két ember befásult arcából egyszer csak egymás irányába köpött szitkozódást csal elő. Mindenből árad a pesszimizmus, a sötétszürke szocreál helyszínekből éppúgy, mint a megkeseredett szülői szívekből. Reménynek ebben a kortárs rengetegben nemigen akad hely.

Hetvenhat perc. Ennyiben kívánja Tolnai Szabolcs vajdasági rendező egy kiscsalád drámáját elbeszélni Az erdőben. Nos, ennél többet is mesél ilyen kevés idő alatt. Filmjének irodalmi alapja Salgó Judit újvidéki írónő Minotaur című elbeszélése, és lényegében egy középkorú szülőpárosnak a kábítószer-függőségtől feltételezhetően bajba jutott, már csaknem felnőtt gyermeke utáni csendesen magányos és elkeseredett nyomozását ábrázolja. És ha már veszteség, eltévedés, idegenség, kilátástalanság szerepel a menüben, adva adott mindezek metaforája: az erdő. Ám az erdő Tolnainál nem sötét, épp ellenkezőleg, fényes ösvény vezet ki belőle, jóllehet az már nem az életbe visz, és valószínűleg nem is valóság. Amolyan átverés, hiú ábrándja a reménynek, csacska fatalitás. Remek páros.

A cselekmény első felének a szeretet a motorja, és utóbbi annyival erősebb, mindinkább hiányzik előbbi. Ez a hiányérzet beindít egy sóvárgást a nézőben, mint ilyenkor mindig, amelyet Pohárnok Gergely operatőrnek a rögvalóságról kissé mintha árnyékba húzódott képei tovább erősítenek. Szinte már követeljük, hogy sajnálhassuk a hősöket és velük együtt, nyilván, önmagunkat. De Tolnait nem ilyen fából faragták, nem enged a tömeg nyomásának, hanem fogja a rendkvül tehetséges G. Erdélyi Hermina színésznőt, aki Hunyadi Annát, az édesanyát alakítja, és abszurdba csapatja át pár percig a történetet, megszakítva az addigi, zömében sötét és magányos alakú beállítások hosszú és már-már egyhangú sorát.

A szülők külön utakon indulnak a rehabilitációs központból megszökött fiú felkeresésére. Az apa a való világ durva jelenében kutat a fia után és testileg bántalmazzák, az anya a lelki múltban keresi és felsugárzik. Közben, szinte mint egy vers vagy dal refrénje, be-bekúszik az erdőn nyílegyenesen átvezető fényes ösvény látványa, jelezve, hogy van remény. Holott minden jel az ellenkezőjére mutat.

Ekkor egy másik film kezdődik. Valami giccses éttermi helyszínen egy bikaszerű alak egzotikus tájakra tett kirándulásokról és olcsón megvásárolható lakásokról beszél, ilyen-olyan befektetésről hadovál igen szuggesztíven, és röviden vázolja a szerb társadalom mai helyzetét. De ekkor megint bevág az erdő, és a helyszínek innen tovább váltakozva jelentkeznek: hol az újgazdag befektetős duma folyik egy borzasztó karakteres szereplő jóvoltából, hol a fás rengeteg kilátástalansága szorongat. A kontraszt felfokozott realizmust eredményez, a két világ kölcsönösen hat, és előbb-utóbb átitatják egymás hangulatát. Különösen úgy, hogy a két helyszín egyik szereplője közös.

Gyakran uralja kissé ferde szimmetria a vásznat, a sötétségből néha kihámozhatatlan a látnivaló. Alig van remény, de ha lenne is, minek? A hősökről szinte alig tudunk meg valamit, nem nagyon zárjuk a szívünkbe, nincs is kinek szurkolni, hisz a fiúval az utolsó negyedóra előtt nem is találkozunk, és ekkor sem látunk belőle sokat. Ellenben egy gyönyörűen fényképezett, visszafogott, de erős rendezés, remek alakítások, és egyfajta kultikus ígéret uralja a filmet, különösen az anya pillanatait. Az a fajta kultikusság, amikor például egy mozgássérült szakállas gyermek erőszakosan magához ragadja a mikrofont, és rángatózik, és nyögdécsel, de mégis elszavalja a lelki sebet szerzett család reménydalát.