Beszélgetés Tolnai Szabolccsal, a Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál egyik szervezőjével és a vajdasági filmgyártás egyik legjelentősebb képviselőjével arról, milyen lehetőségeket kínál a volt Jugoszlávia az élni vágyóknak, fiataloknak, filmeseknek…
Vászon a vízen
Hogyan kerültél a fesztivál szervezőcsapatába?
Négy évvel ezelőtt, 2001-ben, amikor a palicsi fesztiválon zárófilmként bemutatták az Arccal a földnek című diplomafilmemet, közelebbi kapcsolatba kerültem a szervezőkkel is. A történet kezdete a másnapi sajtókonferencia volt, ahol elég éles kritikával illettem a fesztivál szervezőgárdáját, sajnálatomat fejeztem ki, hogy a mainstream és az amerikai blockbusterek irányába mozdultak el, továbbá a fesztivál irányultságát és arculatát is hiányoltam. Úgy látszik, az akkori kritikám a viszályok szítása mellett másra is jó volt, és elindított valamit, ugyanis az ezt követő évben már meghívtak, hogy vegyek részt a fesztivál előkészítésében és szervezésében is: ha már annyit jár a szám, akkor tegyek is valamit alapon. Így itt ragadtam, és azóta segítem a fesztivált.
Meglátásod szerint mi változott az elmúlt négy év alatt?
Munkához láttunk, és kidolgoztunk egy vállalható arculatot a fesztivál számára, az amerikai filmeket elfelejtve egy európai szemléletet társítottunk a rendezvényhez, azt is vállalva ezáltal, hogy a filmválogatást és egyéb programokat európai színvonalúra hozzuk majd fel. Nagy lépésként értékelhető, hogy nemrég kaptuk meg a visszajelzést az európai fesztiválok szövetségétől, hogy regisztráltak bennünket az európai filmfesztiválok jegyzékében. Ez már azt is jelenti, hogy nem csak úgy magunkban létezünk, hanem legalább már tudnak is rólunk.
Az arculat megteremtése mellett a kísérőrendezvények kibővítésekor is aktív voltál. Pontosan hogyan is fejlődött ki a jelenleg általad szervezett Fiatal európai alkotók szekció?
A kísérőrendezvények tényleg a leggyengébb pontnak mutatkoztak, sokáig nem ütötték meg a fesztivál színvonalát, és sokat kellett rajtuk változtatni. Meggyőződésem, hogy a tartalmas és minőségi kísérőrendezvények egy fesztivál elengedhetetlen velejárói, így minden erőmmel ezek feljavítására törekedtem. A helyi – szabadkai, palicsi – és a vajdasági fiatalok figyelmét nem nagyon lehetett lekötni semmivel, nem láttam, hogy bármire is felkapták volna a fejüket, bármi is érdeklődést váltott volna ki belőlük. Ez nagyon zavart. Azt gondoltam, meg kellene próbálni valahogy felrázni őket, motiválni a körülöttünk élő fiatalokat, hogy vegyék észre, mi történik például a filmek terén. Az első kezdeményezések pár éve kezdődtek. Helyszínnek a tóparton található Vitorlás Klubot jelöltük ki, ahol elkezdtük a vetítéseket. Először még egy saját magunk eszkábálta vásznon peregtek a filmek, majd évről évre fejlődtünk, és jobb technikai feltételeket tudtunk teremteni. A cél az volt, hogy valahogy becsalogassuk a fiatalokat a filmekre, felébresszük őket, megmozgassuk a helyieket. Kitaláltuk, hogy egyszerre adunk filmet és zenét nekik, azaz kiváló együtteseket próbálunk elhozni a kis színpadunkra, így valószínűleg, aki a koncertre eljön, az majd be-betér a vetítésekre is. Zene és film eme összekapcsolása egyébként sem megvetendő, főként, ha a zenészek is reklámozzák egy kicsit a filmeket, beszélnek róluk koncert közben. Ez a két dolog szépen összeforrt, és színvonalas kísérőrendezvénnyé érett.
Ezek szerint sikeres volt a „felrázzuk a fiatalokat” hadművelet?
Természetesen! Szerintem ma már a fiatalok, akik rendszeresen járnak hozzánk a fesztivál ideje alatt, tudják, mire számíthatnak, hogy tartalmas szórakoztatást kapnak tőlünk. Azt érzem, hogy egyre nagyobb az érdeklődés és a lelkesedés is, már magukkal hozzák a haverokat is. Ennek meg különösen örülök!
Milyen filmeket, és milyen kritériumok alapján válogattatok be az idei Fiatal európai alkotók szekcióba?
A fő szempont az volt, hogy a filmhez újszerűen közelítők alkotásait mutassuk be, valami frisset, igazit, újat, fiatalosat tárjunk a közönség elé. Tematikai vagy műfaji megkötések nélkül minden bekerülhetett, ami jó. Igen, azt hiszem, ez volt az egyetlen kritérium, ami számított: legyen az a film jó és vetítésre érdemes. A kísérleti filmektől kezdve így az animációs és a dokumentumfilmeken keresztül a játékfilmekig minden helyet kapott, ízelítőt adva a jelenlegi európai filmművészeti irányzatokról is egyben. Ezen felül pedig azért is jelentős és érdekes, egyben egyedi is ez a válogatás, mert ezek a filmek szinte biztos, hogy nem lesznek láthatók máshol. Helyi tévében nem fogják őket bemutatni, forgalmazásra – főként a rövidfilmek – nem nagyon számíthatnak, szóval ez az egyedüli hely, ahol megismerhetik őket a mi fiataljaink. Ez a szekció tehát azon túl, hogy kísérőrendezvény, fórum is, amely egy régi űrt pótol: összehozza az ifjú alkotói generációt és filmjeit azokkal, akikhez tulajdonképpen szólnak.
Milyen tervekkel néztek a jövő évi fesztivál elé?
Még mindig nem tudtunk mindent megvalósítani, ami a fejünkben volt. A helyszín lecserélése mellett szeretnénk a koncertek számát és minőségét is emelni, nagyobb tömegeket vonzani, és nagyobb reklámot biztosítani az egész programnak. Erre szép kilátások vannak, hiszen ha jövőre sikeres lesz a Palics–Szeged közreműködés, akkor remélhetőleg közös erővel, jobb anyagi feltételekkel nagyobbat is lehet majd álmodni. Jó lenne még a tavat is kihasználni, bevonni a vizet a programokba, például tervezünk vásznat tenni a vízre, meg ilyenek. Nagy vágyunk még, hogy kempingszerűséget alakítsunk ki a tó körül, így a vándorló fiatal filmesek, illetve filmkedvelők is jól járnának. Hátizsákkal lehetne érkezni a fesztiválra, lehetne táborozni, s így teljességében élvezni a programsorozatot. S végül, de nem utolsó sorban, a látványos és színvonalas programnak ki kell harcolnia egy díjat is. Úgy gondolom, mi lettünk lassan a fesztivál ütőkártyája, felnőttünk egy díjhoz, tényleg megérdemeljük, megérdemlik a fiatal alkotók...
Túl nagy falat
Mivel fontos szereplője vagy a vajdasági filmgyártásnak, valamint a fiatal vajdasági filmesek toborozójaként is számon tartanak, miként értékeled az ifjú filmesek jelenlegi lehetőségeit?
Sajnálattal kell mondanom, hogy elég borúlátó vagyok. Szinte semmi nincs, ami segítené a fiatal vajdasági filmgyártókat. Habár ambíciók és tehetségek lennének, a pénzosztók nem figyelnek rájuk. A filmtámogatási rendszer még nem nőtt fel ahhoz, hogy a fiataloknak külön biztosítson összeget a saját fejlődésükre, így ők gyakorlatilag labdába sem rúghatnak. Ha pályáznak is, a vajdasági ifjú alkotók maradnak ki mindig a pénzosztásból, mert a régi, ismert neveknek ítélik oda a pénzeket, a forgatókönyveket mindenhonnan visszadobják, így szinte egy-kettő bezárulnak szegények előtt a kapuk. Pár éve alapítottam egy filmes klubot Újvidéken KinoKlub néven, ahova a fiatal filmeseket szerveztem össze, gondolva, hogy majd, ha lesz egy szervezetünk, akkor komolyabban vesznek bennünket a pályázatok elbírálásakor. Be kellett látnom, hogy nagyot tévedtem: semmi nem változott. Maradtunk a mi kis gyér technikánknál, amit évek alatt összekuporgattunk – néhány DV-kamera, meg számítógép –, aztán néhány hónapja már az sincs: egyik éjjel mindent kirámoltak. Jelenleg kezdhetjük a nulláról. Magyarországon nem nagyon tudunk pályázni, főként Szlovéniával jók a kapcsolataink, és sikerült már néhány eredményes csereoktatást, illetve workshopot levezényelnünk.
Mégis mi hozhatja el az áttörést? Miben látod a megoldást?
Hát ezt mi magunk is szeretnénk tudni. Talán néhány jó filmnek kellene születnie, ami felhívja a figyelmet arra, hogy létezünk, és esetleg még szükség is van ránk. Nemrég egy régióbeli fiú szép eredménnyel szerepelt a Mediawave fesztiválon, ez például jó kiindulópont, de még nagyon kevés a változáshoz. Az itteni fiatalok inkább csak sodródnak, Vajdaságon kívül nemigen ismerik el a létezésüket sem. Belgrádban meg már csak egy fanyar fintor és lenéző kacaj fogadja azt, aki vajdasági fiatal filmesekről kezd beszélni. Így nem csoda, hogy akik jók és képesek is valamire, előbb-utóbb külföldre mennek. Szomorú, hogy még mindig ott tartunk, hogy Vajdaság nem tudja megőrizni a fiatal tehetségeit.
Te magad is folyamatosan filmezel. Most éppen mire készülsz?
A fesztivál után minden erőmmel a készülő rövidfilmemre akarok koncentrálni, amely kisjátékfilm lesz Slobodan Tismu újvidéki–szerbiai költő verseiből felépítve, tulajdonképpen egy multimediális modern operát akarok filmre vinni, film, zene és színház keresztmetszeteként.
Ez nagyon érdekesen hangzik. Honnan származik az ötlet?
Tavaly tavasszal indult ez a dolog, amikor Urbán Andrással elkezdtünk Tismu költészetével foglalkozni, s feldolgozni azt színházra, illetve filmre. Akkor döntöttük el, hogy rögtön két változatot is készítünk, egyet színházi produkcióra, ami beutazhatja az ország színpadait, valamint készítek belőle egy kisjátékfilmet is.
Mit jelent ez pontosan, hogy a versei által inspirált kisfilmet készítesz? Hogyan alkalmazod a verset filmre?
Valójában képileg fogom feldolgozni a költészetét, annak a háború alatti periódusát. Tudni kell Tismuról, hogy a háború idején teljesen visszavonult, s csak az Újvidéken található, Duna-menti fűzfaligetbe járt ki sétálgatni. Ekkor született a háborús naplója, ami tulajdonképpen a lelkivilága kivetülése a háború hatására. Mivel a témákat és az impressziókat akarom filmre átültetni, nagy részben improvizációval dolgozunk majd. Ez azt jelenti, hogy kiviszem a színészeket abba a híres fűzfaligetbe, s ott együtt dolgozzuk ki a jeleneteket. Mivel Nagy József kiváló színészeivel dolgozom majd, akikkel már forgattam az Egy ismeretlen naplója című dokumentumfilmem kapcsán, tudom, hogy élmény lesz velük a munka. Kísérlet lesz az egész, de ettől izgalmas is.
Mi a helyzet a Danilo Kiš trilógiájából készülő nagyjátékfilmeddel?
Az is folyamatban van, sikerült rá pénzt kapnunk, mind a szerb államtól, mind Magyarországról. Nagyon szerencséseknek és egyedülieknek mondhatjuk magunkat, mert ritkaság, hogy két forrásból is szerezzünk támogatást. Sőt, most még nem dőlt el, de egy cseh partnerre is számíthatunk, ami cseh koprodukciót jelentene. Elvileg decemberben kezdünk forgatni, de még elég kezdeti stádiumban van az egész, éppen csak körvonalazódnak a dolgok. Fekete-fehér művészfilm, költői film lesz, ami viszont szeretne túllépni a párezres nézőszámon. Így például a szereposztással szeretnénk felhívni magunkra a figyelmet, s minél több emberhez eljutni majd. A film Danilo Kiš regényeire alapozva, egy családi történeten keresztül szól majd a volt Jugoszlávia széteséséről, ezen multikulturális viszonyrendszer változásairól. Jó lehetőség ez arra, hogy arról beszéljek, ami közvetlenül velem is történik, ami engem is körülvesz.
Ezek szerint még mindig emészti a művészet, a film a traumát, ami a volt Jugoszláviát érte?
Ezt nem lehet csak úgy egyszerre megemészteni. Túl nagy falat. Folyamatosan kell ezzel foglalkozni... Készült már jó pár, ezzel foglalkozó film, de ez egy újra és újra visszatérő motívum. Én is szeretném már valahogy ezzel személyesen lezárni ezt a dolgot, hogy továbbléphessek végre. Azonban ha nem is tudatosan, de bele-beleszivárog ez minden filmembe. Valahogy nem lehet csak úgy kiszakadni ebből, mert mindig újra felbukkan, kísért és kísér utamon, filmjeimben. A legfrissebben tervezett produkciómnak is – amely Csáth Géza novelláit dolgozza majd fel – lesz köze a háborúhoz… De hát ez belénk ívódott egy picit, ezzel élünk, ezzel csinálunk filmeket is.
