12. Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál, 2005. július 17–23. 12. Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál, 2005. július 17–23.

Európát a Balkánra! Egy kamaszodó filmfesztivál vágyai

12. Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál, 2005. július 17–23.

Egy parányi vajdasági fürdőváros sétányai mellett, mélyen a lombok mögött, egy ósdi kőszínpadra emlékeztető pódiumnál árnyak szaladgálnak, hűvös nyári éjszaka van, apró szúnyogcsípések a bőrön, s a sötétben néha nagy sóhajok, máskor elegáns kacajok... Egy nyári nyitott színpad vásznán idén ismét az európai filmek színe-java elevenedett meg, s többezer nézőt kötött le az immár tizenkettedik alkalommal megrendezett palicsi filmfesztivál.

Azt mondják, az ember vagy azért jár filmfesztiválokra, hogy gyöngyöket szedegessen, vagy azért, hogy tűzijátékot nézzen. Ezúttal aki ügyes volt, mindkettőt kipróbálhatta: amellett, hogy rejtett gyönyörűségekre és ritkaságokra akadt, felhőtlen partik vendége lehetett, ha az idei nyár fesztiválsorozatából egy első ránézésre jelentéktelenebbre esett a választása. Karlovy Vary vagy a balkáni Cannes-nak számító Szarajevó fényei ugyan sokkal hívogatóbbak, de nem szabad elfelejteni, hogy Palics ugyan még egyelőre csak a gyerekkort érte meg, azt is viszontagságos idők alatt, még mindig bejáratlan berkek helyszínének számít. A vörös szőnyeg és a sztárdömping ugyan elmaradt, de helyette barátságos, szinte családias légkört kaptunk a fesztiválvendégekkel, hangulatos garden-partykat és pikáns ízű filmválogatást néha-néha nagy filmnumerákkal tálalva.

A tizenkettes számot Szabadka polgármestere, Kucsera Géza is kiemelte a nyitóünnepségen elhangzott köszöntőjében, mondván, a gyereknél is ekkor kezd elválni, hogy mi is lesz belőle... 1992 óta most érkezett el ahhoz a ponthoz a fesztivál is, hogy végre számot vessen a változásokról, amiket eddig képes volt megvalósítani, s egyértelmű irányt jelöljön meg magának. Lehet, hogy 2005-ben ért el arra a szintre, hogy a gyerekből lassan felnőtté kezdjen válni. Az évek során kialakított arculat, a kibővített támogatói bázis, a programok kifinomodása és újradefiniálása, majd az európai filmek felé fordulás mind-mind a haladás jelei. Idén pedig már nem hogy egy, de két versenyprogram is futott egymás mellett, számos, látogatásra érdemes kísérőprogrammal együtt.

A magány történetei

A 12-es szám még tovább kísértette a fesztivált, hiszen pontosan ennyi versenyfilm került be a főversenyprogramba. Olyan filmek kaptak helyet, amelyek a létről mondanak véleményt számos különböző aspektusból, különböző szociális és társadalmi nézőpontból, s így érdekes ötvözetét adják azon tapasztalatoknak, amelyeket ugyanarról a témáról gyűjtöttek össze. A filmek érdekessége még az, hogy főként első- vagy másodfilmes rendezők munkáiról van szó, sőt, például az olasz Balesetek (r. Miloje Popovic, Alos Ramon Sanchez, Toni Trupia) című alkotás eredetileg egyetemista diplomafilmnek készült. Ahogyan Dubravka Lakic és Nikolaj Nikitin magyarázta a szelektori bevezetőjében, ezek a filmek azért kerültek be a programba, mert „érzelmekre érzelmekkel válaszoltak".

Cristi Puiu: Moartea domnului Lăzărescu / Lăzărescu úr halála

A fesztivál fődíjasa a bukaresti születésű, már egy rövidfilmes berlini medvével és egy TIFF-rendezői díjjal büszkélkedő Cristi Puiu munkája lett. A Lăzărescu úr halála elbűvölte a zsűrit puritán képi világával és azzal a pimasz közönnyel, amivel az orvosok és ápolók bánnak egy haldokló emberrel. Az egész film egyetlen hosszú monológ, amelynek a végére elfogy a főszereplő lélegzete. A főszereplő rosszul lett egyik éjszaka, a mentők valahogy bevitték a kórházba, ott meg egyszerűen nem tudtak (vagy nem akartak) vele csinálni semmit. Aztán meghalt. Puiu tőmondatokban fogalmazott, de azt zseniálisan tette. Kár, hogy a kiejtésre és a hanglejtésre már nem annyira figyelt, s így a képi világ egyszerűségével ellentétben a film hangi hibái már nem bújhatnak a minimalista stílus védelme mögé.

Az Ezüst Tornyot egy kimagasló teljesítményt nyújtó norvég film kapta, a díjjal az író-rendező-főszereplő Aksel Henni kivételes ügyességét és leleményességét dicsérték. Az Uno a kártyajátékról kapta a címét, de jóval több, mint egy egyszerű játék. Kőkemény film, ami bár igen fiatalos attitűddel odamondogat, az igazi hatást azzal a büszke szomorúsággal éri el, amely mélyen lappang végig az egész filmben. Uno, azaz mi van akkor, ha már csak magadat találod, akkor is, ha már többször körbenéztél, s amikor már annak a következményei, hogy a családot vagy a haverokat választod, kicsit sem számítanak. Ez a film is egy olyan szereplőt rajzol meg, akire egyáltalán nem figyelnek, mert csak ellebegnek mellette, akárcsak Lăzărescu úr esetében. A lübecki, kijevi és molodisti fesztivál díjazottját ajánlatos egyedül látni és érezni, s érdemes egy jóbarátot bekészíteni a film végére. Szükség lehet rá. A fesztivál harmadik helyezettje, az idei év kis kedvence, az Adam & Paul (Lenny Abrahamson) Írországból érkezett; két karakterét olyan szorosan követi, hogy el nem engedi, de groteszk balladájuk egyértelműen túlmutat az ír valóságon. Olyan kérdéseket feszeget, mint hogy mi van akkor, ha a közösséged legszélén találod magad, ha már azok az emberek, akikhez valaha tartoztál, idegenként továbbmennek melletted. Egy operatőri szempontból különleges, színészileg egészen elképesztő film, amelyet a hazájában kultuszfilmként ünnepeltek. Nemzetközi téren sem lesz ez másképp.

Adjunk még pár évet ennek a kamasznak

Mindennél erősebb volt tehát idén az egyedülmaradás tragédiája és az atomizálódó egyén félelmeinek és szorongásainak a drámája, hisz ez a motívum szépen végighaladt a legtöbb alkotáson. Mind a fiatal cseh Maria Procházkova rendezőnő munkáján (Cápa a fejben), amelyben a megzavarodás határára sodródó, emberi kapcsolatait elvesztő férfi már csak az utcai járókelőkkel tud beszélgetni, mind A szerelem következményei (r. Paolo Sorrentino) című olasz filmben, amely a fekete titkok és a magány kapcsolatát feszegeti. Voltak olyanok is, akik európai kontextusba helyezték ezt a témát, s úgy próbáltak megdöbbenteni, mesélni vagy csak éppen meghallgatásra lelni. A görög Pizzafutár (Nikos Panayotopoulos) mindenképpen az egyik legjobb film, amely a bevándorlók és a semmiből jövők, semmibe tartók mérges és lehangolt, rohanó és piszkos, undorító és szomorú életét vizsgálja, mert nagyon jól tudjuk, hogy az ő történeteik a stáblistával még korántsem értek véget. Az Egy nap Európában (Hannes Stöhr) már kicsit gyengébbre sikerült; bár az alapötlet sok érdekességre adna lehetőséget, a film nem használja ki még azt sem, amit egyértelműen magáénak tudhatna. A négy kis sztori, amely a félreértések, plusz bosszankodó figurák egyenlő jó film képletre esküszik, szétcsúszik, ellaposodik, s még kicsit sem hiteles. Ezt sajnos még a jó epizódszereplők, mint a mi Scherer Péterünk sem tudják megmenteni. Lazán vett film, amelyet lazán is fogadtak, minden nagyobb mondanivaló nélkül.

Fliegauf Benedek: Dealer

A másik versenyprogram, amely a Párhuzamok és átfedések címet viselte, legalább olyan, ha nem még érdekesebb válogatást mutatott be. Itt az egykori geopolitikai Kelet- és Dél-kelet Európa országainak egész estét betöltő játékfilmjei szerepeltek, s az identitás és béke, az etnikumok közötti viszonyok, a tolerancia és együttélés iránti vágy problémáit ízlelgették. A legjobb filmnek pedig a tekintélyes nemzetközi filmkritikusok zsűrije ítélte oda a többezer eurós Tolerancia Díjat, ezúttal a fiatal magyar film fenegyerekének, Fliegauf Benedeknek. A Dealer sikerének fényét még az is emeli, hogy olyan filmekkel versenyzett együtt, mint a kazahsztáni Shizo (r. Gulyshat Omarova), a szlovén Előváros (r. Vinko Mordendorfer), az orosz Az aratás ideje (r. Marina Razbezhkina) vagy a bolgár Ellopott szemek (r. Radoslav Spasov).

A palicsi filmfesztivál tehát immár tizenkettedszer is bizonyított. A kezdetben csak hazai filmeket és forgalmazókat toborzó, szinte rögtönzött rendezvényből mára egy jól megszervezett, a közönségnek minőségi szórakoztatást, a részvevőknek kihívást, a szakmabelieknek pedig értékes tapasztalatcserét nyújtó filmünneppé kerekedett. Egyetlen szépséghibája, hogy egyetlen hazai alkotást sem szolgáltatott a fesztiválozóknak. Nagy kár, mert érezhető, hogy lenne igény és közönség is mind a hazai, mind a régióban készült filmekre. Persze ekkor már felmerül az a kérdés is, hogy Palics miért nem inkább a régió filmjeit ápolgatja az európaiak helyett. Talán kissé nagyot akarás és kierőltetett arculathozzávaló az, hogy Európát márpedig lehozzuk a Balkánra, vagy csak szép, hosszútávú cél? Mindenesetre érdemes azon elgondolkodni, hogy a sajtókonferenciák és afterpartik fénye mennyire ringat illúziókba, és mennyit lendít a fesztivál minőségén és jóhírén. A jövő évi tervek egyébként kecsegtetőek: a Szeged-Palics közreműködés, a határokon át fesztivál számos lehetőséget nyújt arra, hogy majd a Délvidék filmjei is szóhoz jussanak, és a tervezett csereprogramok keretén belül végre kicsit közelebbről ismerje meg egymást a két ország filmművészete. Adjunk még pár évet ennek a kamasznak, s akkor lehet, hogy a 18. születésnapján majd a régió egyik legingerdúsabb fesztiváljaként köszönthetjük!

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat