Egyes fesztiválok egyéni teljesítményekre, nagy művekre vadásznak, mások inkább folyamatokat, összefüggéseket, tendenciákat igyekeznek megragadni. A 11. alkalommal megrendezett Palicsi Nemzetközi Filmfesztivál az utóbbiak közé tartozik. A békés 19. századi fürdőváros hangulatát idéző vajdasági helyszín nem enged a csábító körülményeknek: noha a napi sajtótájékoztató délidőben egy tóra néző pavilonban, a versenyfilmek bemutatója pedig éjszakába nyúlóan a kertmoziban zajlik, a filmek a közelmúlt és a jelen sötét árnyaival viaskodnak. Árnyékból a fény felé – a fesztivál filmjeiben feltűnő leggyakoribb közös motívum az identitáskeresés.
A személyiség (újra)felépítésének története a filmek többségében felér egy társadalmi analízissel. Honnan, milyen körülmények közül igyekeznek kiszabadítani magukat a történetek szereplői – a társadalmi-gazdasági körülmények foglyai, vagy „csupán” önmagukéi. Mi, magyarok a Kontrollnak kétszeresen is örülhetünk: Antal Nimród filmje egyrészt elnyerte a fesztivál fődíját, másrészt a „sötét erő” inkább csak metaforikusan kísérti az identitásválságba zuhant (jobban mondva süllyedt) főhőst. Hasonlóan belső, de a lélektani realizmus hagyományosabb útjaira vezet az olasz és a francia versenyfilm, Sergio Castellito Ne mozdulj! és Patrice Leconte Intim idegenek című filmje.
A kimondott gondolat súlya
Ezekkel az esztétikailag igen kiforrott, hatásos alkotásokkal szemben helyezkednek el a formai szempontból jóval problémásabb, ugyanakkor létező társadalmi válságjelenségeket, mindennapos drámákat feldolgozó filmek, mindenekelőtt a volt és a jelenlegi Jugoszlávia tagköztársaságaiban készült alkotások.
A szerb-montenegrói Memo (Miloš Jovanovic) a második világháborútól a balkáni háborúig követi nyomon a Pannon síkság történetét az eseményeket tanúként végigélő zsidó kisfiú szemszögéből. A hazatérő ezzel szemben a főhős ötévnyi távollétének külső nézőpontjából mutatja be egy szerb falu világát. (A rendező, Jovan Arsenic Németországban végezte tanulmányait, filmje német és szerb-montenegrói koprodukcióban készült.) A különböző nézőpontok drámai párhuzamára épül a macedón Antonio Mitrikeski Mint egy rossz álomja. A film egyik főszereplője a balkáni háborúban, a másik pedig a dekadens, ezredfordulós Rómában szerez olyan tapasztalatokat, amelyek korábbi életük folytatását/újrakezdését kilátástalanná teszik. A háború okozta érzelmi és intellektuális vákuum pikareszkjét a horvát Zrinko Ogresta rajzolja meg bizarr komorsággal Itt című filmjében. Múlt, jelen és egy inkább szorongással, mint bizakodással terhes jövő – végül is egyáltalán nem váratlan összképe ez a kortárs balkáni filmnek. S talán egyelőre még az sem meglepő, hogy a kimondott gondolat súlya többet nyom a latban, mint a művészi megformálás eredetisége és igényessége.
Látszólag egyszerű
Kevésbé kiélezett társadalmi konfliktusokkal bajlódva nagyobb tér jut a formai játékosságnak. A Mögöttünk a bő esztendők az ezredforduló „új hatvannyolcasait”, a fogyasztói társadalom ellen happening-akciókkal lázadó huszonévesek kalandjait meséli el. Az igazság elszigetelt, egyéni bajnokai már nem is gondolnak a társadalom megváltoztatására, legfeljebb jobb belátásra próbálják bírni a gazdagokat. Komolyra akkor fordul a dolog, amikor el kell rabolni egyik áldozatukat, az egykori hatvannyolcas lázadót, aki ma többszörös milliomos, de persze nem boldog a pénzével, és egyre jobban, mi több, újra szabadnak érzi magát rabtartóival. Hans Weingartner, a film rendezője ahhoz túlságosan azonosul ifjú lázadóival, hogy élesebben bontsa ki a filmben rejlő iróniát, így aztán nemcsak hősei, hanem saját filmje is a lázadás szellemének és esztétikájának ártalmatlan paródiájává válik.
Egy szót sem ejtenek a jóléti demokrácia ellentmondásairól a dán Erik Clausen filmjében, a Paranoia villa mégis többet mond az össztársadalmi lelki bénultságról, mint az egykori és aktuális világmegváltók pontos analízise. A történet különböző világok összeütköztetéséből meríti drámai és szórakoztató erejét – így, együtt, aminek következtében a mégoly brutális bűnök és gonoszságok is esendőséggé szelídülnek. A filmje egyik főszerepét is eljátszó Clausen nem a Dogma-stílus divatjának árján, jóval inkább a társadalmat vertikálisan, azaz a nagypolgártól a bevándorlóig analizáló törekvésével kapcsolódik a kortárs dán filmművészethez.
Látszólag egyszerű házastársi dráma bontakozik ki a spanyol Iciar Bollain Neked adom a szemem című filmjében, ráadásul a családon belüli erőszak divatos témakörében, mégis szinte észrevétlenül ott gomolyog a végzetszerűen feltörő indulatok mögött a modern Spanyolország küzdelme a túlhaladott, egykor tán vonzó és elfogadott, ma már egyre kínosabb és anakronisztikusabb hagyománnyal, a férfiak macho-tudatával. A zsigerekben élő indulatok nemcsak a feleségeknek és a gyerekeknek, hanem maguknak a férjeknek az életét is megkeserítik. Nem akarnak ők már ilyenek lenni: a film legszellemesebb cselekményszála egy csoportterápián játszódik, ahol egyszerű férfiemberek próbálják meg kiűzni magukból az aszszonyt verő szörnyeteget, de hát nehéz ellene szegülni a világ rendjének. Iciar Bollain nem tesz mást, mint érzékeny szereplőivel végigköveti egy házasság megromlásának, a kapcsolat helyreállítási kísérletének, majd a végleges szakításnak a történetét, mindenféle melodrámai engedmény nélkül. Már-már zavaróan egyszerű, kiszámítható film, de éppen ez a kérlelhetetlenség, mely szerint a dolgok csakis egyféleképpen végződhetnek, láttatja meg a személyes tragédiában a helytől, néptől, kortól elválaszthatatlan sorsot.
