Játék a filmben Játék a filmben

A filmes játékok természetéről

Játék a filmben

Perverz játék a filmé. A film kezdeti szerepe, mint vásári látványosság és attrakció, egyfajta bűvésztrükk, talán a film játékának szintjén köszön vissza igazán. És itt általában a film játékáról beszélhetünk, amelynek során elhiteti velünk, nézőkkel, hogy amit most látunk, az egy valóság, miközben tudjuk, hogy nem az. Ennek a játéknak is vannak szabályai, amelyeket néha át lehet hágni, de az még mindig a játékhoz fog tartozni. És persze, a néző is igyekszik része maradni a játéknak (ha tetszik neki), és általában nem keresi a szabályszegéseket, hibákat, szeret elmerülni a játékban, a filmben.

A játék során másokat figyelhetünk, kukkolhatunk (a voyeur kifejezés is régen él a filmelméleti szótárban), az ő szenvedéseik, egymásra találásaik, győzelmük a mi örömünkre történik. Szóval perverz ez a játék, és sokszor kegyetlen, keserű, értelmetlen, önmagának ellentmondó vagy elgondolkodtató. Hogy igazán megértsük a filmes játékot, olyan filmeket vizsgálunk, amelyeknek a történeti szintje is egy játék körül forog.

Játszunk tehát egy kicsit a játékot bemutató filmekkel, azaz a disztópikus társasjátékokkal és az egyéni szociogiai kísértletekkel!

Régi játék, új motoros – Rollerball (r. Norman Jewison, 1975; r. John Mctiernan, 2002)

Rögtön egy érdekes példával indítjuk a filmjáték-boncolást, hiszen a Rollerball esetében nem egy, hanem két filmről beszélünk. Elsőre azt mondanánk, remake-elésről van szó, ami nemiképp igaz is lehet (az első film létezésének köszönheti a második az elkészültét), ugyanakkor értelmezhető mindkettő önálló adaptációnak is, hiszen mindkét film William Harrison Roller Ball Murder című novellájából született meg. A kiindulópont, a fiktív, jövőbeli sport  és szabályai (egy vaslabdát kell célba juttatnia mindkét csapatnak az ellenfél kapuszerűségébe – parabolaanatennájába –, mindez pedig görkocsolyákon és motorokon történik egy zárt, plexifalú teremben a kamerák és a nézők figyelő szeme előtt) nem változtak a két feldolgozás között eltelt csaknem 30 év alatt, úgymond a játék nem értelmeződött át. A körülmények, a történet, a helyszín (az elsőben a világ minden országában van Rollerball, a második esetben szűkebb a sport terjedése) és minden más viszont teljesen.

Norman Jewison: Rollerball (1975)

Közös tehát a játék, amely mindkét adaptációban véres, brutális és erkölcstelen (van benne kemény korrupció és csalás), és a film végére főszereplője által (az ő neve szinte ugyanaz a két esetben, az újabban csak valamivel rövidebb lett: Jonathan E.-ből szimplán Jonathan) legyőzetik a játék maga.

Ez a legyőzetés ugyanakkor teljesen eltérően történik a két esetben: a James Caan főszereplésével készült 1975-ös feldolgozásban Jonathan E. tíz éve a Rollerball sportág legnagyszerűbb és legnépszerűbb versenyzője, folyamatos, domináns jelenléte a sportágban elkezdi szúrni a szemét az arctalan, háttérben meghúzodó Tulajdonosoknak, ezért visszavonulásra szólítják fel az öregedő sportolót.

A mindent eldöntő Döntőre a Tulajdonosok megváltoztatják a szabályokat, végtelenítik a játék idejét, kiveszik az addig is elég megengedő büntetések nagyrészét, a pályán pedig vérfürdő alakul ki, amelyből végül egyedül Jonathan kerül ki megtépázva, de élve: gólt dob. A játékot a játékon belül győzi le, a pályán kívüli, disztópikus, korrupt Rendszert szimbolizáló játékot a „nép” nevében megnyerve.

Ehhez képest a John McTiernan-féle, 2002-es verzióban a disztópikus, nagyon szegény jövőben a Rollerball egy friss játék, amelyet egyetlen tulajdonos és részvénytársaság tart a kezében, és éppen felfuttatni igyekszik a nézettségi számokat, ezáltal népszerűsíteni és eladni a játékot mindenhol a világon. A főszereplő Jonathan (Chris Klein) egy tehetséges hokista, akinek nem mennek jól a dolgai odahaza, ezért enged legjobb barátja hívásának, hogy sztárrá váljon a vadiúj sportágban.

Míg a régebbi verzióban veteránként, ezúttal naiv zöldfülűként lesz a főszereplő a játék arca, és a film folyamán fokozatosan jön rá az ezúttal nagyon is lokalizált (meglepetés: gonosz, tehát orosz) sportág sötét pontjaira. A film felétől végig szeretne kiszállni a sportból, amit a Tulajdonos minden eszközzel (zsarolás, pénz, legjobb barát megölése) akadályozna, szóval teljesen más a változatlanul gyilkos és erőszakos játékhoz való viszonya.

A legyőzetés is sokkal kézzelfoghatóbban (hogy azt nem mondjuk, szájbarágósan végződik), és saját logikáját tekintve, hibásan történik: a bizonyos (az eredetihez hasonlóan szabályváltoztatott, elcsalt) Döntőn a játékbeli győzelem mellett a Tulajdonost sikerül egy jól irányzott lövésével – ezúttal puska, nem labda – megölni, sőt vele együtt tulajdonképpen a sportágat, a játékot is.

Itt tehát a játék megsemmisül, a legyőzetés viszont a Rendszert nem igazán érinti, hiszen csak az egyik szimptómát sikerül megszüntetni, a többség elnyomása megmarad. A főszereplő képtelen lenne arra, hogy a játékon kívül is győzelemre vezesse az elnyomott réteget, a „népet”, hiszen a játék megszűnésével az ő hősi szerepe is semmivé lesz. Ilyen értelemben fontosságát veszti oldalán a nővel távozó, győztesnek tűnő Hős.

Rendszerváltó fiatalok (The Hunger Games, 2012, r. Gary Ross; Battle Royale / Batoru Rowaiaru, r. Kinji Fukasaku, 2000)

A játék, mint sportág az utóbbi években is felkapott történetalap. Az éhezők viadala egyenesen a mainstreambe, a fangirlök és fanboyok világába csempészte be ezt a témát. A Rollberballhoz hasonlóan itt is egy disztópikus jövőben játszódik a film, ahol különböző szektorokba vannak felosztva az emberek, egymástól elzárva, szegregálva a társadalmat különböző osztályokra. A gazdagok örömére pedig évente megrendeznek egy műsort, az Éhezők viadalát, ahol minden szektorból véletlenszerűen (vagy önkéntesen) kiválasztott két embernek a többiekkel kell megküzdenie a túlélésért egy televízió által közvetített műsor során.

A játék itt is a hatalom eszköze, egyszerre nyújt szórakozást és félemlíti meg, tartja kordában az elnyomott tömeget. A gazdagok (és a néző) természetesen élvezi is a játékot, ezért aztán felturbózzák mindenféle show-elemmel (divatbemutatószerűen páváznak fel-alá a versenyzők a verseny előtt, mindenkinek saját fegyvere és stílusa van, kiképzést is kapnak, mielőtt elkezdődik az öldöklés). A kényszerből játszók természetesen nem értékelik annyira az egészet, a főszereplő Katniss (Jennifer Lawrence) a második rész végére kétszer éli túl a halálos sportágat, ezáltal szimbólumává válik az ellenállásnak és a kirobbanó lázadásnak.

A játék alapvetően az emberi tartást igyekszik megtörni, de nem is annyira a személy, mint a nézők kedvéért. Antihőst, gyilkos túlélőt akar csinálni, a „nép” példaképét a szeme előtt rombolni le. Katnissnek a nézők (filmen belüli és kívüli) kukkolásának kereszttüzében kell tanúbizonyságot tennie erkölcsi győzelméről; ez sikerül is neki, a játék célját maga ellen fordítja, a bukásra váró kamerák előtt megdicsőülve lesz képes lángra lobbantani a forradalmat, megbuktatni a Rendszert.

A japánok kicsit másképp látják a jövőben-játszódó-halálos-játék-fiataloknak-műfajt. A 2000-ben készült Battle Royale a jövőbeli Japánban játszódik, ahol a túlnépesedést és az emberek használhatatlanságát kívánja némiképp orvosolni a Királyi Csata, ahol egyetlen kilencedikes osztályt választanak ki kormányzati szinten. Osztály tagjait kipakolják egy szigeten, minden diáknak adnak egy hátizsákot élelemmel, egy véletlenszerű fegyvert majd kezdetét veheti a véres cserkésztábor.

Ebben a játékban is megfigyelt a résztvevő, ám nem a külvilági nézők, csak az eseményt „lebonyolító” katonaság számára, akik így követik figyelemmel a verseny állását. A szabály szerint itt egy ember élhet túl a kezdeti soktízből – szociális kísérletként is lehet szemlélni a filmet, hogy miként reagál egy osztályközösség olyan helyzetben, amikor mindenki ellenfél, akadály a versenyző és a túlélés között. A film pedig meglepően sok kidolgozott viszonnyal és szereplővel megy végig a lehetőségeken: van lány és fiú, akik a szerelmüket életüknél fontosabbnak tartják; van lányklikk, amelyen belül a jókedvű reggelikészítés három perc alatt csap át vérfürdőbe; de van itt pszichopata gyilkossá avanzsáló, elnyomott és öngyilkosságba menekülő drámakirálynő is.

Kinji Fukasaku: Battle Royale(2000)

Bár itt is öl a játék, korántsem annyira egyértelműen disztópikus a szerepe, hiszen itt maga kormány támogatja az eseményeket, azonban maga is egy tünet kezelésére, a fiatalok tanító jellegű megfélemlítésér törekszik (a játék egyik vezetője az osztály volt tanára, aki erkölcsi prédikációkkal igyekszik magyarázni jelenlétét a véres játékban). A játék legyőzéséhez az emberi viselkedés és erkölcsi tartás mellett a vezénylő, középkorú Kitano-sensei napfelkeltekor történő halálára is szükség van, tulajdonképpen a „nem is olyan rosszak a mai fiatalok” hangulat győzi le a rettegett játékot. A játék legyőzése ez esetben nem a Rendszer megbuktatását, hanem annak a megjavítását eredményezi, legalábbis felveti ennek a lehetőségét.

Egy fiktív filmes sportág vajmi ritkán lesz pozitív energiákat idéző, ártalmatlan szórakozás, valamiért a filmkészítők ezen esetekben nem a jóra gondolnak általában. Nagyon sok esetben pedig a játék egyenesen a disztópikus rendszer kulcsa, alappillére, amelyet kiütve lázadások születnek, nézők szabadulnak fel szellemi és fizikai értelemben.

Persze nem a megdöntésre váró rendszerek kiváltsága a perverz játékok futtatása, alább olyan pszichológiai (és nem társadalmi) alapú és célzatú filmes játékok kerülnek vizsgálat alá, amelyek végképp nem bánnak kesztyűs kézzel a versenyzőikkel.

Az igazság félelmetes teste (The Cube, r. Jim Henson, 1969; Cube, r. Vincenzo Natali, 1997)

A Kocka-sorozat nem annyira egyértelműen sorozat, mint például a hétrészes Fűrész-saga, hiszen teljesen más közegben teljesedett ki, mint ahol pályafutását elkezdte. 1969-ben készült az első Kocka-film, ebben egy brit dzsentölmen ébred egy jó kivilágított, minden oldalról zárt kockában. Mint kiderül, csak számára zárt ez a tér, mások (különböző karakterek: szerelő, hotelmenedzser, csábító nő, két gorilla, néhány szerzetes váltja egymást az órás játékidő idején) vígan ki-be járhatnak. A főszereplő ki szeretne jutni, de nem engedik, majd talán mégis, majd mégsem. Kicsit erőltetetten kafkai logikájúnak, inkább hatásvadásznak, mint átgondoltnak tűnik a brit gyártású tévéjáték, ráadásul a benne zajló játék önkényesen abszurdnak látszik.

Jim Henson: The Cube (1969)

Ehhez képest a kanadai, remake-nek alig nevezhető 1997-es Kocka súlyos és deprimáló következtetésre jut a játékot illetően. A két filmben talán csak a kocka formája közös, ezenfelül semmi. Itt több ember ébred fel egy tudományos-fantasztikusnak ható óriási Rubik-kockát alkotó kis kockákban. Ezen kockák némelyike halálos csapdákat tartalmaz (rögtön a film elején a legelőször felbukkanó szereplő ér stílusosan kockára szabdalt véget egy csapdának köszönhetően), és rögtön az elején központi kérdés lesz a látszólag véletlenszerűen összeválogatott kompánia tagjai számára, hogy rájöjjenek, melyik szobák vannak aláaknázva, és persze, hogy hol lehet kijutni.

A főszereplőknek a kinti világban, a társdalomban betöltött szerepe óriási fontosságot kap a játék során, erre is viszonylag hamar rájön a versenyző-kontingens: az alapcsapatot egy orvos, egy rendőr, egy jó matekes iskolás, egy még jobb matekes értelmi fogyatékos és a kocka egyik építője alkotja. Közös erővel, összedolgozva képesek rájönni a szabályokra, legyőzni a játékot és kijutni a kockából, egy pontig legalábbis így tűnik. És addig a pontig szinte minden szereplő meg van győződve arról, hogy mindennek van valami mögöttes értelme, valami összeesküvés, ok, amiért éppen ők kerültek be ebbe a játékba.

Aztán a beszédes nevű Worth (Érték) elmondja nekik, hogy ő dolgozott ennek a kockának az építésén, de neki sincs fogalma arról, hogy miért van rá szükség. A megrendelőiről is azt mondja, hogy hozzá hasonló tudatlan aktatologatók, akiknek szintén nincs fogalma a nagy egészről. Sőt talán nincs is fej, tudat a sok egymástól függetlenül dolgozó embercsoport tevkénysége mögött. Mindenki vakon teszi a maga dolgát, de semmi koncepció vagy értelem nincs mögötte. Csak azért vannak emberek ebben a micsodában, mert az itt van. Másképp be kéne ismerni, hogy fölösleges építmény. Erre a fejtegetésre a film addigi vezéregyéniség, Quentin kijelenti: de hát az, márpedig ennek így semmi értelme, Worth válasza: hát épp ez az.

Vincenzo Natali: Cube (1997)

Quentin érthető módon megijed ettől a lehetőségtől, hiszen mi értelme egy értelmetlen játéknak? A film azonban a továbbiakban sem magyaráz semmit az okokról, az egészet végül egyedüliként túlélő Kazan személye és a játék végső megoldása is szimbolikus: a végig teljesen passzív, tudatos döntést nem hozó, az egyetlen sem hősnek, sem antagonistának nem nevezhető szereplő azon a kockán keresztül távozik a fénybe, amelyben a történet kezdődött.

Körbeér az irányítatlan rendszerű értelmetlen játék, ahol az nyerhet, akinek sem szerepe, sem foglalkozása, sem céljai, sem döntései nincsenek, sőt, a legjobb, ha el sem mozdul a kezdeti pozicíójából – savként maró allegória a társadalom illuzorikus szabályrendszer mögé rejtőző végső tehetetlenségéről.

Szadista prédikációk (Saw, 2004, r. James Wan; Funny Games, r. Michael Haneke, 2000)

A horror műfaja kifejezetten szereti a játékot tematizálni. A 2004-ben megjelent Fűrészben két férfi egy lepusztult fürdőbszobában találja magát, egy-egy csőhöz láncolva, zsebükben egy-egy kazettával, ami a játékszabályokat tartalmazza: amennyiben Lawrence (Cary Elwes) délután hatig megöli Adamet (Leigh Whannell), akivel most találkozott először, akkor megmenekül a felesége és a két gyermeke. Elég hamar kiderül a játék trükkje: ahhoz, hogy kiszabaduljon valamelyik férfi, le kell vágnia a lábfejét az itt kapott fűrésszel.

A film során nem csak a két férfi játékába látunk bele, ezzel párhuzamosan és azt megelőzően a játékmester, Jigsaw több áldozatának és egyetlen túlélőjének sorsát is figyelemmel követhetjük. A játék során többször is ki van mondva tételesen: itt minden helyzetben egy döntésről van szó, mindig van esély nyerni, valamiféle áldozat árán (elvesztett lábfej, egyéb testi sérülések, lelkiismeretfurdalás).

James Wan: Fűrész (2004)

Ez a játék minden esetben személyes: az egészet a háttérből irányító, halálos betegségben szenvedő kopasz férfi egyrészt bünteti a bűnös, életüket és értékeiket nem értékelő embereket, például a főszereplő esetében, ahol a feleségét megcsaló, önző orvos a végén a családja megmentése érdekében ráfanyalodik az öncsonkításra. A játszma a legapróbb részletekig ki van gondolva, és minden esetben kifejezetten az áldozat számára van előkészítve. Bizonyos általános emberi értékek meglétét kérdőjelezi meg, végletes, általában azonnali döntéshelyzetbe kényszerítve a játékost.

Michael Haneke Funny Games című filmjének játéka esetében azonban már homályos érték- és szabályrendszerről nincs szó, bár a kispolgári, háromtagú család rémálom-szerű hétvégi kirándulásának eseményei látszólag a társadalmi normák, az udvariasság szabályainak betartásával szakadnak a fejükre, hiszen a gyilkossá avanzsáló, teniszruhákban járkáló két férfi először tojást kér kölcsön a háztartást vezető nőtől, és így nyer bebocsátást a család hétvégi házába, majd ejtik fogságba a feleséget, a férjet és kisgyereküket, a két pszichopata elkötelezettségét látva azonban nyilvánvaló, hogy itt a szabályerendszer csak látszólagos ürügy, amely elrejti a játékos szeme elől a biztos vereség képét. Itt is hivatkozik ugyan valamiféle szabályokra a kínzó játékvezetői páros, de több esetben is hazudnak, megszegik a játék szabályait, nyilvánvalóvá teszik az áldozatok számára a film során, hogy a vereség elkerülhetetlen.

A szociológiai  kísérletnek tulajdonképpen csak az a kegyetlen következtetése van, hogy az emberi hiszékenység végtelen, szabályokra, valami célra, legyen az bármilyen kellemetlen, szükség van, az egész eseménysor kegyetlen, nem válogató véletlensége felfoghatatlan a kispolgári férj és feleség számára.

A film kényelmetlenségét talán leginkább az adja, hogy a vezéregyéniségnek látszó pszichopata több esetben is kinéz a kamerából, egyenesen a néző szemébe, nézőhöz intézett szavai egyértelműen azt mutatják, hogy a néző tekintete hozza létre a játékot, az ő kedvéért zajlanak le a véres és voyeur-igényt kielégítő jelenetek, hiszen ha nem lenne benne az emberben az filmvásznon zajló szadista történésekre való igény, akkor a film és a története sem létezne, az ártatlan áldozatok nem szenvednének – deprimáló tükör az élet véletlenszerű igazságtalanságáról és az emberi kegyetlenség általánosságáról.

Michael Haneke: Funny Games (2000)

A néző feloldozásra, katarzisra vágyik, talán ez lehet talán a filmes játszmák általános szabálya. Az már az alkotókon múlik, hogy mennyire optimista képet akarnak átadni a nézőknek, hogy megengedik-e nekik a vágyott katarzisállapotba való eljutást. Míg Haneke maximálisan pesszimista, és a Kocka alkotója, Vincenzo Natali sem túlzottan reménykeltő képet fest az emberről és a társadalomról, a sikeresen rendszerváltó és erkölcsös, hosszútávon helyes és gyümölcsöző döntéseket hozó pszichothrillek hagynak helyet némi optimizmusnak.

A néző azonban minden esetben alárendelődik a filmes játéknak, a szabályoknak, és önnön kegyetlenségre való hajlama, kiváncsisága csalja bele a lidércnyomásba. Az igazán félelmetes és kényelmetlen azonban az, amikor ezzel szembesül is ezzel a filmes játékok kegyetlen tükrén keresztül.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Az éhezők viadala

    Színes akciófilm, filmdráma, sci-fi, thriller, 142 perc, 2012

    Rendező: Gary Ross

  • Batoru rowaiaru (Battle Royale)

    Színes akciófilm, sci-fi, thriller, 114 perc, 2000

    Rendező: Kinji Fukasaku

  • Furcsa játék

    Színes bűnügyi, filmdráma, horror, 108 perc, 1997

    Rendező: Michael Haneke

  • Fűrész

    Színes bűnügyi, horror, 103 perc, 2004

    Rendező: James Wan

  • A kocka

    Színes filmdráma, horror, sci-fi, thriller, 90 perc, 1997

    Rendező: Vincenzo Natali

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Szavazó

Melyik a kedvenc Hans Zimmer-filmzenéd?

Friss film és sorozat