A Vadászat egy vérbő tucat-eszképista abszurd és szatirikus akció-horrorvígjáték, noha pont az ellenkezője lehetett a szerzők célja: a konfrontáció. A konfrontációhoz azonban több ész kell.

Szóval: emberek vadásznak embereket. Nem újdonság, nagyjából 1924 óta nem. Craig Zobel filmje egy sokadik filmes újraértelmezése Richard Connell The Most Dangerous Game című novellájának, melyben egy amerikai hajótörött szafari-vadászra vadászik egy orosz arisztokrata. Zobel filmjében vérliberális amerikai balosok vadásznak vérrepublikánus amerikai jobbosokra. Míg Connell a vadászatot, mint a társadalom felsőbb rétegeinek elithobbiját a vadászember inherens, de törvénytelen felsőbbrendűségét megkérdőjelezve elemezte, addig Zobel nem analizálja a vadász és a vadászott ember viszonyát, nem a vadászatról beszél, hanem azt szatirikus alapszituációként újrahasznosítva karikírozza az Egyesült Államokat meghatározó politikai megosztottságot, mely az elmúlt években-évtizedekben egészen ijesztő mértéket öltött. Ha van közös halmaza a Vadászatnak és Connell írásának, akkor az a következő: az embert bizonyos időkben, helyzetekben és közegekben képesek iránytani a benne rejlő gyilkos ösztönök. A vadász csak látszólag a történetek antagonistája, a vadász ellen forduló idézőjeles protagonisták ugyanis nem válnak különbé vadászóiknál. A túlélésért folytatott harc nem érv. Az ember embernek farkasa. Az ember egy állat. Zobelék olvasatában pedig nincs nagyobb állat a minden szirszarért egymás torkának eső liberálisoknál és republikánusoknál, akik nem csupán képletesen tették politikai harcmezővé „a szabadok földjét”.

A Vadászat szó szerint értelmezi a két politikai oldal küzdelmét. A Vadászat nem példázat, és noha a film expozíciója egyértelműen idézi Kinji Fukasaku Battle Royale-adaptációját, vagy akár az azt tovább butító Az éhezők viadalát, esetleg a politikailag sokkal vakmerőbb és tökösebb állításokat megfogalmazó A bűn éjszakája-sorozatot, Zobel filmje mégis megreked egy triviális, kárörvendő, butácska és pártatlanságában megúszós, következetlen allegória szintjén.

A filmben mindkét oldal képviselői azt hangoztatják, hogy minden, ami egy rakás szarrá tette az Egyesült Államokat, az politikai ellenfelüknek köszönhető. Tök mindegy, hogy a liberális pöcsök – köztük a liberális pöcsként is fantasztikusan tenyérbe mászó Glenn Howerton – kezdtek bele vadászatba, Zobel gyorsan egyensúlyba hozza a két térfelet: a Vadászatban mindenkinek megvan a maga lekezelő és kirekesztő és ellenséges véleménye a másikról és mindenkinek van fegyvere. Saját morális és politikai felsőbbrendűség-tudatuk teszi őket vadászó vagy épp vadászott rohadékká. Hogy a liberálisok miért is akarnak republikánusokat vadászni, azt a film alig tudja megindokolni, de nem ez az egyetlen homályfolt a karakterközi dinamikát és úgy általában a cselekményvezetést illetően (az, hogy a szerzők miért próbálkoznak Orwell Állatfarmjának idézgetésével, szintén kérdés).

Egyedül a film főhőse, Crystal lóg ki a formulák sorából, egyedül ő nem egy sokat látott, dögunalmas politikai mém. Ahogy pedig a Betty Gilpin által nagyszerűen megformált nő igazi protagonista lesz, az a film egyik legérdekesebb húzása. A szerzők ugyanis sorra mutatnak be olyan karaktereket, akikről a hasonló filmek szerkezetét és narratív húzásait körberöhögve hitetik el, hogy érdemesek főszereplőnek. Az biztos, hogy Emma Roberts pályafutásának legrövidebb alakítása itt látható. Crystal a final girl, ami beszédes gesztus Zobelék részéről: egyedül ő nem hangoztatja világnézetét, nem magyaráz arról, hogy a vadászat miként igazolja antiliberális összeesküvés-elméleteit, és nem használ offenzív gyűlöletszavakat. Csak egy szál cigit akar elszívni, miközben sorra öli azokat, akik életére törnek. Nem éli meg vadászottságát sorsközösségként, nem kovácsolja egységbe az elnyomottakat, nem áll ki eszmékért, csak túl akar lenni rajta. Gilpin pedig mindent megtesz azért, hogy karaktere a lehető legtovább érdekes, izgalmas, vicces és kellőképp rejtélyes tudjon maradni. Van ebben a sebzett, beteg figurában valami vonzó szociopata vagányság, amolyan Sarah Connor-szerűen. Nagy kár ezért az alakításért.

Mindenki más csak azért rohangál a filmben, hogy Lindelof és Cuse faék egyszerűségű liberális vagy republikánus sémasértegetéseit és lózungjait elpuffogtassák. Nagyon harmatos a Vadászat humora, de amikor működik, akkor jól működik: a jelenet, melyből kiderül, hogy a liberálisok csak a vadászott társaság diverzitása kedvéért válogattak be egy legyilkolandó afroamerikai férfit, kifejezetten üt. A halálnemek kellőképp elszálltak és nevetségesek, de mintha Zobel csak azért túlózna, hogy védje alamusziságát. Ha kicsit is hihető lenne az erőszak, még a végén komolyan lehetne venni a szatíra-szerűségét. Ennek következményeképp a Vadászat egy vérbő tucat-eszképista – és kellőképp szórakoztató – abszurd akció-horrorvígjátékként értelmezhető, noha pont az ellenkezője lehetett a szerzők célja: a konfrontáció. A konfrontációhoz azonban több ész kell. Precízen vezetett szike, nem pedig izomból meglendített kasza. Azzal, hogy Zobel mindenkit kinevettet és mindenkinek beszól, igazából semmit nem csinál. Nem állít semmit, csak elnagyolva, vázlatszerűen ábrázol, az internetes trollok modorában, a közösségi oldalak kommentelőinek és a közel sem pártfüggetlen amerikai hírtelevíziók szókészletét használva. A Vadászat nem tudja eldönteni, hogy akkor most „bothsidesism” vagy „nosidesism”, egyik sem vagy mindkettő, vagy mi legyen. Ennélfogva nem tud mélységet sem adni allegorikus politikai karikatúrájának: az önpusztító emberi butaságból eredő kölcsönös elembertelenítés motívumának kifejtése Zobel filmjében nem vadászterületre való, hanem játszóházba. Annyira rohadtul szatirikus már a jelenünk, hogy az ilyen és ehhez hasonló filmek egyszerűen nem engedhetik meg, hogy csupán diagnosztizálják a társadalmi, politikai és morális rákfenéket.

A Vadászat nem emlékezetes film, mármint filmként nem az. Slendriánul felvett, rosszul világított, ingerszegény és minden tekintetben olcsó munka. Amiért emlékezni fogunk rá, az a bemutatásának – illetve be nem mutatásának – teljesen idióta kálváriája. Oké, a tervezett premierjét megelőző két amerikai lövöldözés után valóban kissé érzéketlen dolog lett volna piacra dobni a szétlyuggatott fejekben bővelkedő filmet. De az, hogy Donald Trump – akinél ostobább republikánus karakter nem szerepel a filmben – pár tweettel látatlanban megsemmisítette a „liberális hollywoodi elit” republikánus amerikaiakat „sértő” filmjét, egy vicc. Főleg azért, mert az így megmérgezetté vált, bemutathatatlan Vadászat – ha már választani kell – a liberálisokat jobban elmeszeli, mint a konzervatív oldal megtestesítőit. Ezután pedig Zobelék elkezdték a Vadászatot úgy hirdetni, mint „a film, amit nem akartak, hogy lássunk”. Hogy kik nem akarták? A republikánusok. Trumpék. Közben tehát úgy tűnik, hogy a filmben kinevetett liberális, politikailag túlságosan korrekt „cancel culture” meglovagolása reklámként viszont működik, méghozzá nagyon is jól. Ha mindez nem történt volna így, ez a kritika meg sem születhetett volna. A Vadászat ugyanis nem ér ennyit.