Brea Grant második filmjében a hullazsigerelés a lehető legvaskosabb politikai töltetű metaforává válik.
A Hősökből ismert Brea Grant 2013-as első rendezésében az atomkatasztrófa híréről lemaradt barátnők közel sem zökkenőmentes kapcsolatát egy apokaliptikus road movie esetlenül összetákolt utazásmetaforájában próbálta meg kifejteni, minden igazán lényeges momentumot alárendelve a világvégefilmek sémáihoz képest újszerű premisszának. A minden tipikus elsőfilmes hibája ellenére is szerethető Best Friends Forever nem véletlenül lett egyből elfelejtve. Látványos a különbség a szárnypróbálgató elsőfilm és az „instant kultfilm” elhasznált jelzőjével könnyedén – és jogosan – megbélyegezhető idei 12 Hour Shift között. Első művével ellentétben új filmjének merész és provokatív alapötlete szinte zökkenőmentesen tüzeli végig a cselekményt, ami így nevetségesen vérbő, sátánian gonosz szatírává emelkedik.
Máshogy mondjuk nem is nagyon működhetne egy olyan film, amiben a főszereplő – a főhős kifejezés nem mostanában volt ennyire kerülendő – egy megkeseredett, fásult, rommá stresszelt, antiszociális és sajátosan amorális drogfüggő ápolónő, aki amolyan redneck halálangyalként fecskendez fehérítőszert haldokló betegekbe, hogy aztán szerveiket jó pénzért elpasszolhassa egy tőrőlmetszett délvidéki vérszomjas tahókból álló gengszterbandának. Ha valamiben Mandy (Angela Bettis) jó, akkor az ez. A kegyetlenségében is gördülékenyen zajló kisstílű belsőségseftelésnek azonban vége szakad, amikor az olajozott bűngépezet fogaskerekei közé betipeg a végtelenül félkegyelmű szőke kuzin (Chloe Farnworth), aki első szervfutári melója során elveszít egy vesét. Amit nyilván pótolni kell, gyorsan és mindegy, hogy hogyan, hogy kiből. A fogalmatlan, ugyanakkor ijesztően pszichotikus Regina beszabadul a kórházba (a cselekmény majdhogynem kizárólagos helyszíne), Mandy pedig próbálja kontrol alatt tartani a nyomában elszabadult vériszamos színtiszta káoszt. A brit munkahelyi komédiákat, a Coen-testvérek bűnfilmjeit és Tarantino vérgőzét, valamint Rube Goldberg rajzfilmjeinek bonyolódó struktúráját egyaránt idéző 12 Hour Shift elszállt grindhouse-ámokfutásnak tűnhet, ugyanakkor minden ponyvaszaga ellenére is kellőképp a realitás talaján áll, Grant feketébbnél feketébb komédiájának szatirikus ereje pedig Mandy és Regina bizarr karaktereiben és a kacagtatóan morbid fordulatoktól túltelített konfliktusukban rejlik.
A totálisan kiégett Mandy szétdohányzott ráncaiból, fátyolos szeme alatt elterülő kábszertáskákból, rekedt párszavas morgásaiból árad a klotyón lehúzott egészségügyben eltöltött hosszú, siralmasan alulfizetett évek mérgező gyötrelme, amit szépen tovább árnyalnak a kórházban dolgozó nővér-mellékszereplők sirámai, szociális frusztrációtól motivált tetteik. Tele van a töke az egésszel, de ahelyett, hogy méltó béremelésért és nagyobb megbecsültségért utcára vonulna, inkább bérkiegészítés címszó alatt szikét ragad. A hullazsigerelés a lehető legvaskosabb politikai töltetű metafora a szükségszerű másodállásra, és mint minden másodállás, ez sem csupán a megélhetést, hanem a túlélést szolgálja, ami a 12 Hour Shiftben egyszerre képletes és szó szerinti értelmezéssel is bír. Grantnek pedig csak egy viszonylag jó forgatókönyv és egy kitűnő színész kell ahhoz, hogy az elfeledettek és elhanyagoltak léthelyzetét mindennemű didaktikusság nélkül üvöltse a világba (senki nem beszél a filmben az amerikai egészségügy helyzetéről). Bettis hatalmasat alakít: párvonalas, jócskán alulírt karakterét visszafogott, mégis jelentőségteljes mimika segítségével tölti meg áporodott, savanyú, hamuszürke élettel. Az pedig, hogy rokonszenvezünk ezzel a szörnyű nőszeméllyel, Bettis legnagyobb érdeme. Miközben lassan már a kórházi menzásnéniket is a koronavírussal szemben folytatott harc hőseinek illik hívni, van valami felemelően nyers őszinteség abban, ahogy Grant egy olyan „esszenciális” egészségügyi dolgozóval szembesít, aki bizony rohadtul leszarja az érzéseinket. Mandy csak szeretne túlesni szokásosan gyászos napján, szeretné kussban és háborítatlanul végezni munkáját. Mindkettőt.
Ahhoz azonban kell Regina karaktere (és Farnworth inspirált alakítása), hogy Mandy az utóbbi évek legemlékezetesebb antihősévé váljon. Mert ugye fekvőbetegeket ki lehet jól és rosszul is nyírni, továbbá kell némi szakmaiság ahhoz, hogy egy vese helyett ne egy húgyhólyagot vágjon valaki ki egy hullából. Regina pedig – mint egy szélütött Elle Driver – mindent rosszul csinál, ártatlan áldozatokat hagyva maga után (a fehérítőivás nem tesz jót az ember torkának). Az irónia csúcsa, hogy Mandy kénytelen lesz Regina után eredve megmenteni a kórház betegeit (és dolgozóit). Szobrot, medált, vállveregetést mindezért persze nem érdemel. Önös és professzionális érdek vezeti: az őrült cicababa nem csak megélhetését veszélyezteti, hanem békéjét is. Nincs néző, aki ne drukkolna a gyilkosságok idióta sorában elvesző nőnek azért, hogy végre legyen egy perc nyugta. Grant legkeményebb állítása az, hogy Mandy csak vissza akarja állítani azt az elcseszett és szomorú és bűnös status quót, amiben kihasználva tengődni sajnos sokaknak nem opció, hanem kényszer. A végig feszes tempóban pergő film utolsó tragikomikus, csendes, lassú képsorának üzenete: a tengődésnek nincs vége, soha. Sőt.
Közben viszont végig szól Matt Glass hektikus, atipikus, szórakozott, horrorvonósokat metáldobolással szétbombázó zenéje, ami Glass egyszerűen és tisztán komponált véráztatta képeitől – igen, ő a film operatőre is – elidegenítve ordítja a lényeget: nyugi, ez csak egy film. Annak viszont nagyszerű. Ugyan a finálé felé közeledve a cselekmény a kelleténél sűrűbb, kaotikusabb és széttartóbb lesz, a szükségesnél több mellékszereplő és mellékszál közül pedig pár kidolgozatlanul marad (a producerként is feltüntetett David Arquette rendőrgyilkos-karaktere a nagy felvezetés után alig jut szerephez), de mindezt könnyedén homályosítja el az a pőre erő és bátor kompromisszumkerülés, amivel Grant az egészségügyi dolgozók lesajnáltságának eddig kifejezetten került témáját kivesézi.
