A nagy hollywoodi ötletválság és forgatókönyv-újrahasznosítás már eddig is számos kellemetlen és bosszantó élménnyel „örvendeztette meg” nézők ezreit világszerte, ezért a Tökéletes hanghoz hasonló filmek felé rengeteg (és tegyük hozzá, hogy általában jogos) előítélettel közelítünk. Feltéve, hogy egyáltalán közelítünk, mivel a zenés vígjátékokat már eleve csak egy jól körvonalazott közönség szokta látogatni hűségesen. Pedig Jason Moore első nagyjátékfilmje megérdemelné a figyelmünket, mivel tartogat pár kellemes meglepetést.
Az eddig ismeretlen direktor nevével korábban olyan tinidráma-sorozatok stáblistáján találkozhattunk, mint a Dawson és a haverok vagy a Tuti gimi, de a Testvérek című kevés sikert megélt szériának is rendezett néhány részt. Eddigi filmográfiája alapján Moore-t többé-kevésbé szakértőnek nevezhetjük, ha fiatalok drámáiról van szó, márpedig a Tökéletes hangban dráma is van, meg fiatalok is vannak – ha nem is középiskolások, hanem egyetemisták. Moore ráadásul egy egészen speciális, és szinte szürreális közegbe interpretálta az ének-, tánc- vagy sport-rivalizálásról szóló filmek unásig ismételt formuláit. A Tökéletes hang főszereplői ugyanis az egyetemi élet királyai és királynői, a kampusz abszolút szupersztárjai – leszámítva a sportolókat és más, tényleg menő embereket – vagyis a capella-énekesek. Csak tippelni tudok, de az egyetemi a capella csapatok valószínűleg nem csak nálunk, hanem a tengerentúlon sem állnak reflektorfényben. Ennek tükrében pedig nagy tiszteletet érdemel Moore és csapata, ugyanis nem kevés kockázatot vállaltak a filmmel. Az egyetemi a capella világa (vagy legalábbis a filmes tálalása) ugyanis annyira lehetetlen és röhejes, hogy gyakorlatilag az első percben eldől, mennyire lehet és kell komolyan venni ezt a filmet.
A történetet illetően ne számítsunk újdonságokra – ha valaki látott már megközelítőleg hasonló éneklős-táncolós mozit, vagy akár egyetlen amerikai focis vagy baseballos filmet, egy szempillantás alatt átláthatja az alapfelállást. Adott két, egymással rivalizáló csapat, melyek közül a kevésbé szimpatikus (fiúbanda) rendre feltörli a padlót a szimpatikusabbal (lánybanda). De aztán jön egy mindent felforgató megváltoztató karakter, és az underdog csapat végül megnyeri a nagy versenyt. Merthogy a lányok – spoilerveszély! – itt is megnyerik a nagy versenyt. Ugyanis néha egy nevetségesen jól dobó quarterback kell a csapatba, néha pedig egy olyan lány, aki a mély hangokat is tudja énekelni.
A redundáns sztori ellenére mégis van valami kifejezetten üdítő az egészben, mégpedig az, hogy a rendezőtől a színészeken át a világosítókig minden stábtag pontosan tudta, hogy mennyire komolytalan a választott téma. A Tökéletes hang nem egészen önparódia, de mivel nagyon ön- és műfajreflexív, elég közel áll ahhoz, hogy ne csak tinilányok számára legyen elviselhető. A zenés komédia megjelölést is komolyan vehetjük, mert egyrészt valóban sokat énekelnek és táncolnak a két óra alatt, de a film humora is meglepően nagy réteget képes kiszolgálni. Moore ugyanis a gazdag filmzsáner bevett poénjainak felmondásán túl nem ijedt meg az alpári-hányós, és sokak által gyűlölt Apatow-humor beemelésétől sem. Mondhatjuk persze, hogy még így sincs túl magasan a léc, de valljuk be, ez még így is sokkal-sokkal több, mint amit általában kapni szoktunk a hasonló alkotásoktól.
Becca, a film központi szereplője hihető is és cuki is, ráadásul az énekesként is tevékenykedő Anna Kendrick most is ugyanolyan friss játékot tudott hozni szerepében, ami miatt olyan sokan megkedvelték az Egek urában. Meglepetésre a többi karakter sem vész el a műfajra jellemző egysíkúságban, és azon kapjuk magunkat, hogy egyik-másik töltelékszereplő még érdekel is minket. Közülük is kiemelkedik a Fat Amy-t alakító Rebel Wilson, és A munka hősei című sorozat egyik alapítója, Adam DeVine, aki a rivális fiúbanda arrogáns vezérét játssza. A két fiatal komikus teljesítménye ugyan nem ugraszt ki minket a kényelmes fotelekből, mégis nagy felüdülést jelent végre nem csak ugyanazokat a több tucatszor bevetett poénokat hallgatni. Wilson és DeVine rettenetesen sokat lendít azon, hogy a Tökéletes hang vígjátékként is megállja a helyét. Sajnos azonban a sok jó karakter mellé becsúszott egy borzasztóan idegesítő férfi főszereplő (Skylar Astin), aki egy elég nehezen elviselhető szerelmi szállal bomlasztja a film erősségeit. Szerencsére ez az egyik legkevésbé hangsúlyos rész a forgatókönyvben.
Érdemes tehát egy kicsit félretenni az előítéleteinket, a Tökéletes hang ugyanis sokkal több egy kétórás Glee-epizódnál. Bevallom, nem ismerem a zenés filmeket annyira, hogy tudjam, mi számít az éneklős-táncolós műfaj csúcsának, de meg merem kockáztatni, hogy Moore-ék mozija simán lepipálja az utóbbi tíz-tizenöt év hasonszőrű törekvéseit. Paradigmaváltásra ne számítsunk, de nyugodtan lepődjünk meg, ha még a Rihanna- és David Guetta-dömping közepette sem kaparjuk két órán keresztül a karfát.
