Egy állítólag csúcson lévő híresség sokkoló, váratlan öngyilkossága mindig megingatja a sikermítoszt. Főleg, hogy filmjei a bátorság, a rátermettség, a hősiesség amerikai értékrendjét dübörögték hangosan. Mi hiányzott az életéből? Miért érezte elviselhetetlennek? Egyértelmű válasz híján „csak” a rózsaszín baseballsapkás rendező műveiben kutakodhatunk.
Tony Scott három fivér legfiatalabbjaként született. Apjuk az angol hadseregben szolgált, ezért sokat költözködtek. A családfő döbbenten hallott két fia elhatározásáról: művészi pályára lépnek. Végül rájuk hagyta. Tony a Sunderland Művészeti Főiskolán szerzett diplomát, majd a leeds-i Művészeti Főiskolán folytatott posztgraduális tanulmányokat.
Elfeledett pályakezdés
A British Film Institute gyártási osztályán kap pénzt első rövidfilmje elkészítésére (One of the Missing, 1969). Ebben az amerikai polgárháború egyik katonája ragad bent egy romos házban, ahol saját csapdájába esik: lövésre kész fegyverével néz farkasszemet, mely a legkisebb mozdulatra elsülhet. Szintén a BFI-nál készült bátyja, Ridley első opusza is (Boy and Bicycle, 1965), melyben Tony az egyik szereplő. Tony ugyanitt egyórás filmet forgat egy idős párról, akik miután elütöttek egy pasast, hazaviszik a halottat. Miközben a férfi fát gyűjt össze a koporsó elkészítésére, a nő beszél a hullához (Loving Memory, 1971). Mintha kísérletező művészfilmesnek indult volna...
Tony 1974-ben Ridleyvel megalapítja az RSA reklámfilmcéget, és – mint generációja oly sok más tagja, például Hugh Hudson, Jean-Jacques Annaud – divatos reklámfilmalkotóvá válik. A 30 másodperces műfajban kitanulja a képi hatáskeltés minden csínját-bínját. Be is zsebel mindenféle díjat a szpotjaival. A fogyasztói társadalmat és a termékek eladásait szolgálva azonban elcsábul. Nagyobb ívű történeteket akar mesélni.
Klipfilmek
Első profi mozifilmje, Az éhség (The Hunger, 1983) a kinky exploitation mozi és az artosabb, líraibb hangulatfilm fura keveréke. Tulajdonképpen egy játékfilm hosszúságú klipp, stilizált ballada a manhattani házban (örök)létüket tengető vámpírok dekadens kicsapongásairól, melyek közé David Bowie villámgyors megöregedése vagy Susan Sarandon és Catherine Deneuve híres leszbikus szexjelenete is belefér (Sarandon csók közbeni öngyilkosságáról nem is beszélve). Már itt jól látható, hogy a rendező nem idegenkedik az extrém hatáselemektől. Párhuzamos vágásoknál hajlamos két teljesen eltérő hang- és zörejvilágokat ütköztetni, melyek intenzíven támadják a néző dobhártyáját és tűrőképességét. Filmjei hangsávjai mindig aprólékos munkáról árulkodnak, bár az ipari zajok és a technós akkordok keverése a 2000-es években (akciófilmes) modorosság, idővel ki fog menni a divatból.
Ugyan következő világsikereiben csak tovább fokozza a szélsőséges vágásokat, de hátat fordít a popkultúrába oltott művészkedésnek. Ezután csakis kommerszben utazik, semmi művészkedés. Tulajdonképpen minden filmje egész estésre nyújtott reklámfilm, illetve videóklip: zenére szerkesztett, hatásosan megvilágított, stílusos beállításokkal vannak telepakolva, s e képek pörgősen vannak összevágva. (A technológia fejlődésével a vágástechnika is fejlődik: a morphinggal egymásba úsztatnak képeket, a Deja Vu-ban a szoftver zoomolva vált helyszínt és jelenetet, a The Taking of Pelham 1 2 3 nyitóképsorában egyes képsíkokat illesztenek össze és húznak szét hirtelen, a főhős alakja mögött beúszik egy másik helyszín. Scottnak mindig kiterjed a figyelme ezekre az apróságokra. Mesteri vágó. Nyilván nem egyedül, hanem egy csapattal együtt csinálta.)
Jó esetben ez az MTV-s esztétizálás sajátos hangulatot kölcsönöz a filmnek, rossz esetben túllihegett manírrá válik. A töredezettre vágott, bevillanásokkal agyonterhelt Dominóban alig található egy olyan képkocka, amelyet ne módosítottak és színeztek volna át digitálisan. A Revans (klipesen) hatásvadász szexjelenete egyenesen nevetséges.
Amcsibb az amcsiknál
A 80-as években poszterfigurájává válik a Jerry Bruckheimer–Don Simpson páros által kiötölt high concept filmeknek. E popcornmozik lényege az, hogy a sztori egy mondatban összefoglalható legyen, és lehetőleg valami sajátos kombinációt takarjon. Például színesbőrű zsaru WASP-negyedben (A Beverly Hills-i zsaru 2, 1987).
Bár a kritikusok sokat szidták Tonyt azért, hogy egyeduralomra juttatta ezt a fajta filmkészítést a fősodorban, szerintem azonban sokkal kártékonyabb (és máig hatóbb) trendje a 80-as éveknek, hogy John Landis és társai vulgáris, altesti humorral silányították el a vígjátékműfajt, minthogy Tony a videojátékokhoz tette hasonlatossá az akciófilm zsánerét. Amikor nagyon jól sikerül a filmje, a néző úgy élvezi a lövöldözős, karambolozós, pofozós, kick ass morált, mint valami guilty pleasure-t. Időnként még Domino bunkósága is cool.
Scott hősei harcosok. A warrior archetípusai. (Ahogy Ridley héroszai is, csak javarészt történelmi miliőben.) Általában született tehetségek, akiknek különlegessége felől nem hagy kétséget a rendező. És merészek. Daredevil-spiritusz hajtja őket. Kockázat nélkül unalmas nekik az élet. Vagyis Hitchcock univerzumában vagyunk: suspense nélkül nincs Tony Scott-mozi sem. „Dörömbölsz az ajtón, miközben azon morfondírozod, vajon lőfegyvereket szegeznek-e rád a túloldalán”, mondja Domino. Ettől a kockázattól pezseg benne az adrenalin.
A Top Gun és a Mint a villám egyaránt a megingott – kis túlzással: traumatizált – harcos lelkébe enged bepillantást. Amikor megtörik a hérosz bátorsága. „Mikor először találkoztam veled, óriás voltál”, mondja a Revans szuperszonikus pilótájának (Kevin Costner) a mentora, Anthony Quinn. A Top Gun vadászpilóta főszereplője elhunyt apja árnyékával harcol. Jobb akar lenni nála, de pont ettől válik meggondolatlanná, s mint ilyen, veszélyessé. Amikor barátja meghal az egyik bevetésen, magába roskad. A Mint a villám versenyautó-pilótája ősellensége és a saját közös balesetétől tántorodik meg. Kiderül, sokkal fontosabb neki az ellenlábasa, mint gondolta. (Persze sérülése a másiknak súlyosabb, neki kell lemondania a vezetésről, nem Cruise-nak.) Amikor visszatér a ringbe, fél újra végsebességre kapcsolni.
Tipikus amerikai dramaturgiai séma ez: a sztori kétharmadánál kell egy akadály – ami mindkét esetben az én benső korlátja –, amit meg kell haladni, hogy a harcos önmagává válhasson, kiteljesedhessen. Hogy győzhessen mind a versenyben, mind a magánéletben, elnyerve a leányzót is, mire eljön a happy end ideje. (Apropó filmhossz: Scott művei közül nem egy olyan akad, ami két és fél órás.)
Scott hősei nem igazán szeretik kimutatni az érzelmeiket. „Az nem mosoly volt. Csak egy vigyor,” bizonygatja a gondjaira bízott kislánynak az alkoholista testőr A tűzben edzett férfiban. „Senki sem szeret, mindenki utál”, szól Bruce Willis első mondata Az utolsó cserkészben és a bunkó modora láttán nem lehetünk meglepve ezen. A keményvonalas kapitány, Gene Hackman is leginkább a kutyuskájával megértő az eléggé kiszámítható – ám mégsem unalmas – tengeralattjárós thrillerben, Az utolsó esélyben. (Tarantino adott néhány szellemes dialógot a filmbe, ezek mindig felismerhetők.) Nicole Kidman is azzal olvas be Cruise-nak a Mint a villámban, hogy nem elég érett: „Őnzö vagy, őrült vagy. A kontroll illúzió, senki sem tudja, mi történik a következő pillanatban. Ettől félsz. Talán nincs is benned elég bátorság, hogy újra versenyezz!” A rajongóban Wesley Snipes szembesül azzal, milyen érzés önmaga árnyékának lenni a nyilvánosság szeme láttára. „Senki sem képes örökké a csúcson maradni. Ez hazugság”, vigasztalja megszállott rajongója (Robert De Niro). „Nem tűnt annak, amikor állandóan nyertem”, kesereg a tegnap sztárja.
Akárcsak Renny Harlint vagy John McTiernant, Scottot is jobban érdekelte a logisztika, a pergő cselekmény, mint a karakterábrázolás. (A Top Gun szerelmi szála részben Kelly McGillis és Cruise kémia nélküli összjátéka miatt, részben meg az elcsépelt popsláger felcsendülése miatt gyatra.) Ugyanakkor ellenpéldák is felhozhatók a védelmére: a Robert Duvall és Tom Cruise közötti tanítvány-mentor kapcsolat élteti a Mint a villámot. A közellenségben a házastársi konfliktus és a párkapcsolati humor váltakozását nagyon jól eltalálta. Üdítően hat a Tiszta románc lökött romantikája (s a brutalitásból kinyert humor).
Hősnőknek nem igazán van helyük Scott macsó hangvételű pasi-filmjeiben. A nagy kivétel talán Patricia Arquette, aki szembeszáll a maffia verőlegényével, James Gandolfinivel is. Dominót hagyjuk, ő tulajdonképpen férfi, csak lánytestben. A Beverly Hills-i zsaru II, mely nem más, mint filmes mesterkurzus arról, hogyan ábrázoljunk valószínűtlen szituációkat, nőgyűlölő felhangokat tartalmaz, s a végén ezt az üzenetet ki is mondják. (A magánéletben Tony összeszűrte a levet a film szőke ciklonjával, Brigitte Nielsennel, miközben a hölgy Stallone felesége volt.)
Félrenyúlások és remeklések
Két – szigorúbb szemmel nézve négy – abszolút mélypont van Scott pályáján, az egyik a Mexikóban játszó szerelmi háromszög, a Revans, mely egyenesen nézhetetlen, a másik A rajongó, ami ígéretesen kezdődik. A rendező érzékletesen vázolja fel két élet kontrasztját, a menő sportoló „híres” életét és a kispályás késügynök hétköznapi nyűglődését, de hamar kellemetlen pszichopata-zsaroló-túszdráma lesz belőle.
Scott nem zseni, csak mesterember. Előfordul, hogy egy szörnyű dolgozat után egyből remekművel áll elő (a Revans után Az utolsó cserkész) vagy fordítva (az ütős A közellenség után a nem kimagasló Kémjátszma). Pedig ez a Budapesten forgatott kémkrimi is jól indul. Merész naturalizmussal mutatja meg Redford gyűrött, öreg arcát a reggeli ébredéskor. Azt az arcot, melyet két-három évtizeden át objektívre helyezett szűrőkkel igyekeztek szépíteni az operatőrök. Még egy montázs számít maradandó értékűnek a filmből: Redford elmagyarázza tanítványának az ősrégi, fapados kémtrükköket, hogyan kell résen lenni, a hátad mögött lévő embert szemügyre venni, ahogy tükröződik a lámpabúrában, ésatöbbi. Kár, hogy csak egy percig tart ez a jelenet. (Ekkortájt jött ki a tolvajokról szóló Nine Queens című argentin film, melynek első fél órája ugyanilyen trükköket vesz sorra nagy lendülettel.) Hiába áll Scott rendelkezésére két világsztár – kiknek párosítása már régóta esedékes volt, mivel a Folyó szeli ketté óta előd-utód viszonylatban emlegeti őket a sajtó –, a Kémjátszma rutinmunka. Bár becsületére legyen mondva: mint olyan, végig izgalmas, sosem fullad unalomba.
Scott héroszai leggyakrabban a barátságban találják meg a számításaikat. A rátarti viselkedés mögül előbb-utóbb kiszüremlenek a lojalitás jelei. Csak figyeljük Viggo Mortensen és Denzel Washington kapcsolatát Az utolsó esélyben, Denzelt és a zöldfülű Chris Pine között megszülető kölcsönös tiszteletet a Száguldó bombában, és a példák sorolhatók a végtelenségig. A Kémjátszma egyenesen az áldozathozatalról szól: Redford nyugdíjas évei megtakarításait (282 ezer dolcsit, amiből lakást vett volna a Bahamákon) költi arra, hogy megmentse Brad Pitt életét, aki pedig úgy vált el tőle anno, hogy nem titkolta, manipulatív, kiégett öreg rókának látja. „Nem akarok olyanná válni, mint te”. A barátság személyiségformáló ereje sokszor erősebb Scott világában, mint a szerelem katarzisa.
