Szamarában vagyunk, és egy olyan USA katonai különítmény mindennapjait figyelhetjük, akik a 2006-ban különböző ellenőrző pontokon teljesítenek szolgálatot s így mindennapos kontaktusba kerülnek Irak civil lakosságával. Brian de Palma új filmjének formai és morális megoldásai különös súllyal nyomatékosítják a fentebb összefoglalt körülmények mindegyikét.
Az Új Hollywoodnak nevezett és az 1970-es évek során (sikeres) révbe ért filmkészítői csoportosulás egyik tagjaként Brian De Palma 2008-ban a Nagy Öregek egyike. Szinte 40 rendezett nagyjátékfilmjéből 15-öt ő maga írt, a korai években, 1960-as pályakezdése óta, operatőrként és vágóként is dolgozott, a későbbiekben pedig producerként is jegyzett néhány filmet. Átlagos mozinézői énünk számára legemlékezetesebbek a horrorfilmjei, thrillerei és gengszterfilmjei, a Carrie-től a Blow Outig és a Sebhelyesarcúig. A 2000-es években készült Femme Fatale és A fekete dália pedig akár friss élménynek is nevezhető.
Ugyanakkor tévedünk, ha a műfaji sémák beazonosításával elintézhetőnek véljük ezt a rendezői pályaképet, hisz ezek jottányit sem segítenek abban, hogy Brian de Palma filmes víziójának legsajátosabb vonását kiugrassuk. Ez pedig a különféle médiumok vizuális (és esetenként auditív) leképező mechanizmusainak, illetve az így létrejövő folyamatoknak az aprólékos elemezgetése, becserkészése, és mindezeknek a filmek amúgy erős (és gyakorta klasszikus) narratívájában való megjelenítése. Néha igazán extrém módokon, mint például a fekete vonalakkal négybe osztott képmező, ahol is a négy kocka mindegyikében más és más történik, vagy épp a csúcsjelenetek sokszorozódnak meg. Ezen alapérdeklődésből kifolyólag Brian De Palma filmjei telis-tele vannak rejtett és nyílt mediális önreflexivitással, vagy ilyennek minősíthető mozzanatokkal (publicisztikusabban fogalmazva: voyeurisztikus agresszióval).
Mintegy mellékcsapásként jegyzem meg, hogy egy több évtizedes, többtucat filmből álló rendezői életművet kegyetlen és amatőr gesztus a fentiekben olvasható esszencialista perspektívából szemlélni. De nem tehetek másként, amennyiben úgy szeretnék írni a Redacted című 2007-es moziról, hogy felvázolom értésének azt az irányát, amely elvezet a műfajfilmes, sőt, mit több, az aktuálpolitikai értési kontextustól. Hogy ennek miért látom szükségét? Talán azért, mert így a filmet meg lehetne menteni az „egy újabb iraki háborús film, némi Michael Moore-os hevességgel tálalva” szólamtól, ami engem például garantáltan elidegenített volna tőle.
Persze, mint minden közhely, ideig-óráig ez is igaz (lehet): Szamarában vagyunk, egy olyan USA katonai különítmény mindennapjait figyelhetjük, akik 2006-ban különböző ellenőrző pontokon teljesítenek szolgálatot s így mindennapos kontaktusba kerülnek Irak civil lakosságával. A film címe azonban (magyarul talán: Szerkesztett változat) ennél jóval tudatosabb alaphangot üt meg, s így összefoglaló mondatomból felerősödik a „mindennapjait figyelhetjük”, „a 2006-os év folyamán”, valamint a „kontaktus Irak civil lakosságával”. A film formai és morális megoldásait kell megidéznünk ahhoz, hogy zanzásításom értelmet nyerjen.
A 2006-os év, sőt pontos hónapja(i), napjai, órái a legtöbb képkivágásban láthatóak: kézikamerák, térfigyelő kamerák, tévéhír-sugárzások, netoldalak és valós idejű blogok közvetítik ugyanis a filmet (kérdés, hogy egy ilyen heterogén egyveleget lehet-e egyáltalán filmnek nevezni). A mindennapok mindenórákká lesznek, fő ágensünk ugyanis Angel Salazár közlegény, aki kamerájával videó-naplót készít a maga és a bajtársai Szamarában töltött küldetéséről. Salazár képei alkotják a film-narratíva gerincét, az összes fent említett fragmentum ebbe ékelődik bele – úgy van, eltalálták, egy mindentudó elbeszélői szemnek hála, aki rendet vág és mondanivalót szerkeszt.
Katonák és civilek találkozásából nem sok jó sülhet ki egy háborús filmben (mégis igazuk lehet azon pacifistáknak, akik szerint voltaképp ez a két szemben álló tábor minden háborúban), s nincs ez másképp de Palma alkotásában sem. Az egyik beillesztett réteg a Marc Clément-nek tulajdonított Barrage című, franciásan letisztult, emocionális és bátor dokumentumfilm, ebből érthetjük meg a tragédia mellékszálait. Azt, ahogyan a pszichológiailag teljességgel felkészületlen, velejükig privát (civil?) katonák lelkiereje/a rájuk kényszerített katonai ideológia megtörik a rothadó napon, az átélt terror-veszélyek hatására, a hosszas távollét következtében. A kocsmatöltelék kallódó emberekből így lesznek éjnek idején ártatlan nőt erőszakoló, nagymamát gyilkoló dúvadak, kulturáltabb széplelkű társaikból pedig a bűn terhét magukra vállaló, akaratlan szemtanúk.
Mindez azonban sokkoló és újszerű lehet, a különféle médiumok tudatos váltogatásának hála, még akkor is, ha a film nem mutatja meg az általa felállított játékszabályok törékenységét. Angel Salazár közlegény brutális halálát követően nem az útmentén felállított kamera semmitmondó képeit követhetjük addig, amíg tart az aku, hanem a mindentudó narrátor átsiklik a tévére és a netre, ahol beszámolnak a dráma fejleményeiről. De Palma filmje teljes egészében az önnön poétkája által megelőlegezett maximát sem vállalja fel – a képeink, lett légyenek azok bármilyen életlenek, szemcsések avagy tökéletesek, a valóságunk és az életünk egyszersmind –, hisz végkicsengésében azt sugallja, bizonyos képek valódibbak, mint mások. És furcsamód, én be is dőltem ennek a duplacsavarnak: a film a most folyó iraki háborúban készült hadifotókat mutat zárásképpen és állóképként, az áldozatok arcát fekete markerrel kisatírozva. Agyalhattam bármennyit az ezt megelőző képkavalkádról, de a véres, halott kisfiú-test kitartott nagyközelije nemcsak megríkatott, hanem azt is felvillantotta: van igazság, bármilyen patetikusan hangzik is ez. Még hozzáírom: ez meglepett Brian de Palma részéről.
*W. Somerset Maugham parabolájának ferdített címe, ez képezi az előszót John O’Hara amerikai író Appointment in Samara című regényében, amelyet a Redacted egyik karaktere olvas.
