Monty Python-nagyjátékfilm készül. John Cleese az ötlettől fellelkesedve visszatér a csapatba. Jones és Gilliam eldönti, hogy egymás közt osztják szét a rendezői feladatokat. S a szereposztás? Természetesen pythonok minden szerepben, Alec Guinesshez vagy Petes Sellershez hasonló módon – ha megengedik nekünk ezt az erőltetett párhuzamot.
S ugye mégiscsak britekről van szó, mi lenne jobb célpont a kerekasztal lovagjainak legendájánál? A csapat karneváli humora nem hagyhatott egy efféle hagyományt felforgatás nélkül. Az 1975-ös Gyalog galoppot (Monty Python and the Holy Grail) jogosan tarthatjuk a csapat valódi nagyjátékfilmes debütjének – és akár a legviccesebbnek is, ha nem is olyan mélyenszántó, mint a következők. Noha úgy tűnik, hogy van egy narratív szála, az egész igazából vicces pillanatok és szkeccsek füzére, amelybe az említett lovagok bele-belebonyolódnak. Ilyen például Arthur és a fekete lovag harca, a francia kastély bevételének sikertelen kísérlete – megannyi inzultus ellenére is –, a „ni!”-t mondogató lovagokkal való találkozás, a Halál Hídján való átkelés, és – kedvencünk – a vérszomjas nyúl megöletése az Szent Kézigránát segítségével. A film egy percig sem próbálja rejtegetni az alacsony költségvetést, és noha a lovagok kókuszdiót használnak patacsattogtatás gyanánt, Jones és Gilliam Pasolini és Bergman műveiből inspirálódott az olcsó, de annál autentikusabb középkori atmoszféra megteremtésekor.
Antik risztus
A Gyalog galopp kicsi büdzséje (230 000 font) olyan zenekaroktól jött, mint a Pink Floyd vagy a Led Zeppelin. A következő Python-filmhez a Beatles egyik tagja, George Harrisson adott 3 milliót a saját zsebéből, csak hogy végre lássa a forgatókönyvet vásznon. A Brian élete (Life of Brian) 1979-ben került a moziba, és egy olyan, teljesen átlagos júdeairól szól, aki Jézussal egy napon született, így aztán véletlenül messiásnak nézik. Noha a krisztusi párhuzamok evidensek, a pythonok idejekorán kijelentették, hogy Brian nem Jézus, így aztán nem lehet szentségtöréssel vádolni a filmet. Maximum eretnekséggel – a maró gúny miatt, amivel a keresztény dogmákat, egyházat és annak utódait illetik. Egy sokkal erősebben kitalált narratív szál segíti, hogy a Brian élete azon ritka filmek egyike legyen, amelyekben a humornak erős filozófiai alapja van. Ez sokkal jobban érvényesül, mint a csapat korábbi próbálkozásainál, a pythonok nem csak egyszerűen exponálják a vakhit által okozott problémákat, hanem megoldást is felkínálnak: egyéniség és öntudat. Természetesen nem mindenki tudta egyből lenyelni ezt a hatalmas porciót: a blaszfémia-vádak egymás után érkeztek, s a Brian életét több országban is – Norvégia, Írország, egyes USA-tagállamok – betiltották. Ugyanakkor ez a legsikeresebb Monty Python-film is, és sokan állítják egybehangzóan, hogy a legjobb és legkoherensebb is. Terry Jones rendezte, Gilliam a látványtervért és az animációért volt felelős, és Chapman – aki épp leszokott az alkoholról – élete legjobb alakítását nyújtja Brian szerepében. A Brian élete végre egy totális filmélmény, egy mélyértelmű vígjáték, amit nem is lehetett volna másképp lezárni, csakis az Eric Idle által írt Mindig nézd az élet napos oldalát (Always Look on the Bright Side of Life) keresztről való leéneklésével (és elfütyölésével), a szerző előadásában. Magasra került a mérce.
Bár ott lettem volna...
1982-ben jelenik meg a Monty Python Amerikában (Monty Python at the Hollywood Bowl), ami igazából egy koncertfilm – vagy lefilmezett színház. Tudjuk, hogy ez itt most filmtörténet, de meg kell jegyezni, hogy a Monty Python egy komplett komédiatrupp is volt: gyakran turnéztak, folyamatosan játszottak, hanglemezeik és még könyveik is jelentek meg. A nyolcvanas évek elején egyfajta rocksztárokként voltak számontartva, így nem csoda, hogy egész Flitterváros apraja-nagyja összegyűlt, hogy megnézze őket a híres, mélytányérról elnevezett amfiteátrumban. Néhány másik, csak hangfelvételen megjelent előadás mellett a Monty Python Amerikában az egyetlen és legjobb minta arról, hogy mit is jelentettek a csapat színpadi fellépései akkoriban. A szkeccsek nagyrésze a Repülő cirkuszból származik, de vannak teljesen újak is, mint például Michelangelo és a Pápa, vagy a börleszk humor természetéről szóló előadás. A Terry Hughes rendezte műsort néhány vetítés és egy pár, Neil Innes segítségével színre vitt zenés darab egészíti ki.
Az élet nemértelme
Turné ide vagy oda, még mindig volt igény egy újabb Monty Python-filmre. A Brian élete miatti botrányok ellenére meglepő módon a Universal Pictures nyolcmillió dollárt és teljes alkotói szabadságot adott a hat pythonnak. Így Terry Jones ismét beült a rendezői székbe, s 1983-ban került a mozikba Az élet értelme (The Meaning of Life), amely egyértelműen a leggroteszkebb és legbántóbb Monty Python-film. A csapat visszatér a szkeccs-sorozat-formátumhoz, de lemond a Repülő cirkusz-féle tudatfolyam-kontinuitásról, inkább néhány kisjátékfilmet kapunk, amiket pár akváriumi hal kommentárja köt össze. Ezek az epizódok az emberi élet különböző stációit követik végig, a születéstől kezdve a kamasz- és felnőttkoron, halálon keresztül egész a túlvilágig. Ha a Gyalog galoppban a történelmi hagyományt, a Brian életében a vallást, akkor ezúttal az egész emberi létezést a fejére állítják, miközben folyamatosan és durván beszólnak a társadalmi osztályoknak, a vallásnak, az orvosoknak, a háborúnak, a tanügyi rendszernek, a tudományosságnak. Az epizodikus szerkezet eredményeképpen Az élet értelme egy jobbára egyenletlen film, de igazából ez az egyetlen, amit felróhatunk neki. Terry Jones vizuális stílusa beérik, pár nagyszerűen koreografált vagy animált musical-elem kap benne helyet (főleg a Minden sperma szent), a színészi játék is nagyszerű, s minden szkeccsnek – ismét – filozófiai alapja van. Noha a pythoni komolyodás ebben az alkotásukban a leginkább tettenérhető, azért a filmben épp elég pillanat van, ami hasfájásig röhögtetheti a hűséges publikumot. Amelyikre mindenki biztosan emlékszik, az a Mr. Creosote-epizód. A Terry Jones által megformált szürreálisan hájas férfinak egyetlen életcélja az evés és a hányás. A nézőknek ezzel a jelenettel szembeni toleranciaszintje igencsak változó, de mindenesetre a groteszk és fekete humor emlékcsarnokában nagyon előkelő helyet foglal el.
Slusszpoén
Mindeközben mindegyik python talált magának újabb elfoglaltságot. A legismertebb talán Terry Gilliam pályája, aki filmrendezőként futott be az Időbanditákkal (Time Bandits, 1981), a Brazillal (1985), vagy akár a 12 majommal (Twelve Monkeys, 1995) – s a mai napig aktív. Terry Jones is szerencsét próbált még néhányszor rendezéssel: Personal Services (1987); Erik, a viking (Eric the Viking, 1989); Békavári uraság (The Wind in the Willows, 1996). John Cleese hatalmas sikert aratott a rövid életű, de annál jobb Waczak szállóval (Fawlty Towers, 1975, 1979), majd saját forgatókönyvében játszott (A hal neve Wanda, 1989) Michael Palinnel. Utóbbi jobbára felhagyott a vígjátékkal, hogy idejét útifilmjeinek szentelhesse, amelyek közül a legsikeresebb a 80 nap alatt a föld körül (Around the World in 80 days) című 1989-es minisorozat, amelyben Verne hőseinek útját járja újra. Eric Idle a Beatlest parodizálta a The Rutles nevű fiktív bandával, pl. az All You Need is Cash című tévéfilmben. Viszont bármilyen Python-újjáalakulás reménye szertefoszlott Graham Chapman halálával, aki 1989 októberében adta fel a torokrákkal való harcot.
Ám a csapat hagyatéka halhatatlan. Hatásuk tettenérhető olyan komikusok munkájában, mint Rowan Atkinson, Hugh Laurie, Stephen Fry, Eddie Izzard, vagy akár – helyenként – Sacha Baron Cohen. Amerikában is otthagyták nyomukat: a Saturday Night Live, a Simpson család, de a Family Guy sem így nézne ki ma a Python nélkül, de még a South Park is jócskán inspirálódott Terry Gilliam animációs stílusából. A moziban is tettenérhető szellemiségük, például Eric Wright vígjátékaiban (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok), vagy akár a 2004-es RRRrrrr!!! című francia vígjátékban. Mindenhol idézettek és megidézettek. A Monty Python, amely minden intézményt lábbal tiport, önmaga is intézmény lett: a vígjátéké. Célja, hogy felforgassa a dolgok „normális” menetét annyira, hogy mire vége a karneválnak, a néző átértékelje saját értékeit, egyéniségét és társadalmi szerepét – ha egyáltalán komolyan tudja még venni őket.
(fordította Jakab-Benke Nándor; előző rész itt)
