Volt egy színészgeneráció, amelynek egy-egy egyénisége és szerepe egybeforrott a korszellemmel. Talán ennek a generációnak az utolsó tagja Törőcsik Mari, aki a TIFF életműdíját vehette át szombat este. Arcai és vele szerepeinek mélységei hatalmas ívet írnak le a Körhinta (1955) Pataki Marijának ártatlan mosolyától az Így, ahogy vagytok (2010) tiszteletre méltó „keresztanyjáig”.
Akkor lépett színre ártatlanságával, amikor a diktatúra szorítása enyhülni kezdett (Nagy Imre első miniszterelnöksége, a TSZ-ből való kilépés lehetősége). Reformok voltak a politikában, a társadalomban, és Fábri Zoltán rendezésével, Hegyi Barnabás kamerakezelésével a filmművészetben is. Fábri kézjegyének fontos eleme volt Törőcsik karaktere. A Körhinta forgatásakor 19 éves főiskolai hallgató a Heves megyei Pélyből jött, szülei falusi értelmiségiek voltak. Először zeneiskolába járt, majd kalandos úton jutott el a Színművészeti Főiskolára. A szerencse mellette állt, ugyanis elsőéves volt, amikor Fábri felfedezte. Ő ajánlotta, hogy eredeti Marianne nevét Marira rövidítse.
A Körhinta 1956-ban került a vásznakra, s rögtön Cannes-ig repítette az ifjú színésznőt. Új színt hozott a magyar színészvilágba; a paraszti világból jövő, ártatlan, de az archaikus, igazságtalan értékeket megkérdőjelező nőalak jelképe lett. Az álmodozó ifjúság tükröződött vissza arcából, akit folyton felőröl a körülötte lévő világ. Ezt használta ki Máriássy Félix: A külváros legendában (1957), Herskó János a Vasvirágban (1958), Fábri a kissé ügyetlen Édes Annában (1958), Bán FrigyesSzent Péter esernyőjében (1958) és Szemes Mihály a Kölyökben (1959). Mind-mind karakterszerepek: játékos ártatlanság, drámai választáskényszer vagy romantikus csitriség. A Törőcsik-mosoly védjegy lett, új ikon született Mészáros Ági „távozása” és Soós Imre tragikus halála után. De a színházban még nem sikeres, hiába szerződteti le a Nemzeti Színház, hiába ugrik be a disszidált Ferrari Violetta helyére a Tartuffe Marianne szerepébe, hiába játsza el a Peer Gyntben Solvejg szerepét, játéka merevnek és éretlennek bizonyul.
Ami a filmben mosolygós ártatlanságával Törőcsik-áldás, az a színházban éretlen Törőcsik-problémává vált. Első főszerepét Grigorij Konszkijtől kapta az Arbuzov Tánya címszerepében (1959). Az ibseni ihletettségű műben vált Törőcsik érett nővé, művésszé: a darab egy gondtalan lányról szól, aki az egyéniségét feladó szerelmes feleség lesz, majd egyedül maradó orvosnő. Romantikus, pátoszos darab volt ez a 30-as évek modorából, de a színésznő képes volt belevinni energiáját, drámai érzékét, humorát. Színészként remekül építette fel a szerepet. A kritika ujjongott. Belépőt kapott Shakespeare-világába; Major Tamástól kapta a Vízkeresztből Viola szerepét, aztán a Lady Macbethet stb. Végül a Rómeó és Júlia 1971-es feldolgozásának túlzott politikai felhangjai miatt kap éles kritikát. De ekkor már túl volt jelentősebb erőpróbáin és sikerült lefaragnia parasztlányos imázást.
Törőcsik színészi pályájának első fordulópontja, hogy megszabadult a körülötte kialakult kultusztól, sablonjaitól. A filmekben és a színpadon is éretté vált, de a Kölyök is bebizonyította, hogy a kamera az áratlanságát és a cserfességét szerette, mindegy, hogy ez drámai vagy burleszkes. A kritika is kicsit lenézte, félamatőrnek tartotta. Ma már csak színikritikák egy-két sorából tudjuk meg, hogyan fejlődtek Törőcsik alakításai. Népszerű csillag, sikertelen színésznő volt ekkoriban.
Törőcsik másik arca hirtelen változott, Rényi Tamás 1966-os Sikátor című filmjében egy olyan nőt játszott, aki túl van szerelmen, házasságon. Egyedülálló anya, aki mégis szerelmi háromszögbe keveredik. Kertész Ákos tollából született külvárosi, földszagú dráma lett ez, nem pedig a színésznő imázsához passzoló édesbús sztori.
Új rendezői generáció is színre lépett (Herskó, Jancsó, Makk, Szabó), akik már nem bájos mosolyát látták karakterében. Az 1967-es Csend és kiáltásban Jancsó Miklós stilizációjának egyik mozgatófigurája lett; hűvös, karakán, aki mozgatja a szereplőket, szinte családfővé válik. Tökéletesen sikerült neki megvalósítania a Hernádi-Jancsó páros meghatározhatatlan tárgyiasságú asszonyalakját. Ezzel új Törőcsik született. Rideg arcai visszanéztek azEgy őrült éjszakából (r. Kardos Ferenc, 1969), A kártyavárból (r. Hintsch György, 1967), a Párbeszédből (r. Herskó János, 1963) a Holdudvarból (r. Mészáros Márta, 1968; itt együttjátszik Mészáros Ágival is) és a méltatlanul elfeledett Mocorgó (Garas Dezső remek játékával; r. Szőnyi G. Sándor, 1967) mellékszerepéből.
Ha van a színésznőnek modernista korszaka, akkor ez biztosan az. A hűvösség mögött a magány, az elveszettség elfojtott érzését jelenítette meg. A magyar modernizmus szinte összes nagy filmjében szerepet kap, a Szemüvegesekkel (r. Simó Sándor, 1969) még a francia újhullám értelmiségi világát is megidézi. Mégis Törőcsik modern arca gyorsan kiteljesedik; csúcspontja Makk Károly filmje, a Déry novellákból készült Szerelem (1970). Az emléknarratíva eszköze és Darvas Lili remek alakítása mellett inkább Törőcsik figurája a legközpontibb alak; a kétszínű szólamok, az elveszettség, a hűség és a magány kulcsmomentumai a filmnek. Darvas Lili emlékei és Darvas Iván bűnhődése mind-mind meglátszik a Törőcsik által alakított Luca figuráján. A remek teljesítményért nem hiába kapott különdíjat a cannes-i filmfesztiválon a színészpár. A prés (r. Maár Gyula, 1971), A holt vidék (r. Gaál István, 1972) és a Macskajáték (r. Makk Károly, 1974) csak ennek a játéknak, figurának a kiteljesedései voltak. Törőcsik egyszerre tudta érzékenyen bemutatni az elhidegülést a Kosztolányi-novellán alapuló Kínai kancsóban (tévéfilm, r. Ranódy László, 1973), vagy a kemény arcú, szabadságért küzdő amazon Elektrát Jancsó filmjében (Szerelmem Elektra, 1974). Közben ismét forgatott Fábrival. A Kaffka Margit egyik utolsó művéből készült Hangyabolyban (1971) egy zárda életébe enged bepillantást. Virginia alakjában kemény, néhol hűvös, de mégis érzelemgazdag, újítószándékú karaktert játszott. Ugyanúgy a környezete ellen lázadó figurát alakít, mint a Körhintában, csak éppen nem az apja ellen baltával forduló lányt, hanem a saját neméhez vonzódó, emberpárti, az egyházi értékeket is megkérdőjelező hús-vér nőt. Merész szerep volt ez az akkoriban. Törőcsik megtestesítette az elnyomott, de visszafogottságában is érzelem dús női karaktert.
Színházi szerepei közül kulcsfontosságúnak tartják az 1968–69-es évad Varsó melódiáját Leonyid Zorintól (tévéfilmes változatát Iglódi István rendezte, 1969) a Nemzetiből, amelyet Sztankay Istvánnal és Iglódi Istvánnal közösen játszott. Ebben a Sztankayval közös némajátékainak hosszú csendjeiben az érzelmek kihűlésétől való félelmet jelenítette meg érzékenyen. Kritikusai a poétikus pillanat megjelenítőjének tartották. Törőcsik ekkor vált mesterszínésszé, ahogyan a több évtized rutinjába, boldog-boldogtalanságába belesüppedő lengyel Helgát megformálta, aki beleszeret az orosz Viktorba, de kapcsoltuk nem teljesedhet be. Az elmúlt érzelmek szépsége az emlékekben őrződik meg, nem szükséges újra feltüzelni őket.
Másik színészi stílusa a paradox groteszk figura, akit Bulgakov Iván, a rettentőben (Nemzeti Színház, 1970) jelenített meg, amelyben főleg humorának vonalát csillogtatta meg, elhagyva a csitri típusát. A mesterszínésznőnek mesterszerepek dukáltak. A 70-es, 80-as években Major Tamás rendezéseiben játszik: ő Offenbach Szép Helénája (Nemzeti Színház, 1974), Brecht A szecsuáni jólélekének (Nemzeti Színház, 1974) némajátékos Sen-Te-je és Sui-Ta-ja, Shakespeare Téli regéjének Hermionéja. Második férje, Maár Gyula rendezésében játssza Pilinszky nőalakját a Síremlékben (Népszínház, 1978). Játszik a Népszínházban, a József Attila Színházban, a Katona József Színházban ekkoriban szinte állandóan a színpadon van. Jelentősebb szerepei közül Brecht Kurázsi mamája, Beckett Ó, azok a szép napokja (Katona József Színház, 1984) és Dürrenmatt A fizikusokja (Nemzeti Színház, 1984) emelhető ki. A 80-as évek végén Csurka Majálisába (Játékszín, 1988) és Spiró Csirkefejébe (Katona József Színház, 1989) is belekóstol, míg a 90-es években már inkább ismét klasszikusokban játszik, Shakespeare-, Ionescu-, Arisztophanész-darabokban. És amellett, hogy igazgató is lett (pl. a Thália Színházban) töretlenül játszik tovább, újra és újra a színpadra lépett.
A 70-es években inkább a színházhoz közel álló tévéfilmekben láthatjuk. Életművében előrébb került a színház és a 80-as években tér vissza a vászonra. Maár Gyula kétségtelenül jutalomjátékot ad a kezébe a Déryné hol van? című 1975-ös filmjében. A játékért ismét cannes-i elismerésben részesült a színésznő. A negyvenes éveit taposva saját egzisztenciájával kell megbirkóznia, akárcsak Dérynének. Az életében klasszikussá, ikonná váló díva szerepe ismét fordulópont a Törőcsik-életműben: a meghasonlás, a szembenézés, a szomorúság jelenik meg alakításában. A Dérynét jegyző Pilinszky János még verset is ír neki, a Szent latort:
„Akkorra már belepték a legyek
túl az agónián
túl a tetanuszon
és messze túl szögeken, sebeken
se tárgy, se test
nyilvános
között
se ácsorgás
(behorpadt szentségtartó)
se röpülés
barát
barátság mindörökre.”
A lírai, álomszerű világot az elmúlás festi le. Kései alakításaiban a gondoskodó anyaszerű szerepek kerülnek előtérbe. Erre a legjobb példa a televíziós sorozat, Németh László regényéből készült Irgalom (r. Hintsch György, 1972; 6. rész) Irmája, akinek karaktere már nem csak másoknak tud gazdag érzelmeket adni, de el is várja, hogy azokat viszonozzák: ez szerinte az emberi kapcsolatok egyensúlya.
Főleg az 50-es évekre reflektáló mozidarabokban vesz részt ekkoriban. A Szerencsés Dánielben (r. Sándor Pál, 1983), a Szamárköhögésben (r. Gárdos Péter, 1987), a Napló anyámnak apámnak-ban (r. Mészáros Márta, 1990) a múlttal való elszámolás és a rendszerváltás előszele érezhető. Színészi repertoárjában a tematikus szerepek mellett elfértek a vizuális-álomszerű világokban játszódó alkotások, mint például a Szegény Dzsoni és Árnika (r. Sólyom András, 1983) boszorkányfigurája.
Eljöttek a változások, a 90-es évek, és Törőcsik inkább a színházba húzódott vissza. Bereményi Géza Turnéjában (1993) szintén nagyformátumú dívának tartott színésznőt alakít; groteszk kifordítása ez saját alakjának, akárcsak az egész film a magyar színházi világnak. Másfajta önreflexív emlékszerep a Makk Károllyal készült Szerelem utánérzés, az Egy hét Pesten és Budán (r. Makk Károly, 2003), a megfáradt Maár-vízió, a Töredék (2006), vagy a maffiavezér hangulatú Így ahogy vagytok (r. Makk Károly, 2010).
E korszak művei közül talán csak egy emelhető ki: Janisch Attila Hosszú alkonya (1997), amely a megtört Törőcsik arcát vegyíti a vizuális álomszerűséggel, mindezt a pszichothriller modorában. Az öregségében is sikereket elérő régésznő újabb sikeres leletmentéséből tart haza, amikor eltéved, mindenki ellene fordul. Az elmúlás talányos, műfajilag kifordított, filozofikus thriller képfolyama a Hosszú alkony, amiben Törőcsik harcos amazonja (karrierje végén álló régésznő), megtört figurája és gondoskodó alakja éppúgy egyesül, mint korábbi szerepeiben. Kétségtelen, hogy kései filmszerepei közül talán ez az, ami a legtisztább, legösszetettebb és legjobban sikerült alkotása.
Törőcsik egészsége azonban megroppant; 2008-as betegsége után szinte csodával határos módon újra színpadon áll. Tavaly a Figaró házasságában (r. Zsótér Sándor, Maladype Színház) és a Fösvényben (Nemzeti Színház, r. Alföldi Róbert) is láthattuk színpadon, néha filmez is. Bájával, humorával és méltóságával köztünk van, nekünk játszik, példát mutat és azt teszi, amihez mindig is értett: egyszerű, olykor kemény, de mindig érzelemben gazdag figurákat alakít.
