Az Aurora Borealis erőssége épp abban rejlik, mint gyengeségei, miszerint Mészáros Márta filmművészete mit sem változott. Mintha egy régi fényképet néznénk: kissé megkopott, elszíneződött, de rengeteg értéket hordoz a múltról.
Női rendezőnek lenni sehol sem könnyű a világon, épp ezért is volt Mészáros Márta különösen ünnepelt filmkészítő Európa-szerte a 60-as évek végétől kezdve. Ő maga tagadta ugyan, hogy feminista lenne (bár ez inkább a kifejezés téves értelmezéséből fakadt, minthogy manapság is rengetegen összemossák azt a férfigyűlölettel), előtte kevesen beszéltek olyan ritka őszinteséggel fontos női témákról, mint a női szexualitás, a terhesség, az anyaság és a nők szabad döntési joga. Mészáros Márta azáltal, hogy filmre vitt ilyen – gyakran megbotránkoztató, tabudöntögető – történeteket, már önmagában rengeteget tett a női egyenjogúságért. Óriási szó, hogy évtizedekkel később, 86 évesen még mindig aktív, és nyolc év szünet után újra egészestés játékfilmet rendezhetett, nem is biztos, hogy az utolsót (energiája még mindig rengeteg van, ez a vetítést követő közönségtalálkozón is látszott). Elkészültének tényénél még nagyobb szó persze, hogy az Aurora Borealis egy értékes, fontos és jó alkotás lett, még ha stílusát tekintve kicsit régimódi is.
A történet két idősíkon játszódik. A jelenben az idős Mária (Törőcsik Mari erőteljes alakításában) levelet kap Oroszországból, amelynek tartalma annyira megviseli, hogy elájul, és kórházba kerül. A hír hallatán Ausztriában élő lánya, Olga hazautazik, hogy gondoskodjon anyjáról, ám a küldemény nyomán olyan dolgokra bukkan a nagymama fiatalkorával kapcsolatban, ami további nyomozásra sarkallja. A film során nemcsak Mária elhallgatott múltja kerül felszínre, hanem alapjaiban rendül meg Olga identitása is. Miközben a jelenben egyre közelebb jut az igazsághoz, visszaemlékezések során mi nézők is megismerjük a fiatal Mária (akit a fiatal Törőcsik – Franciska – alakít) fájdalmas életútját, ahogyan az 50-es évek Kelet-Európájának kegyetlen politikai légkörében próbál nőként navigálni. A főkonfliktus ott kezdődik, hogy a határon átszökni próbáló Máriát szovjet katonák lelőtt szerelme halála után megerőszakolják, és a nő teherbe esik. Nemcsak, hogy egyedül kellene felnevelnie gyerekét, de még az apában sem lehet biztos, innentől pedig több országon átívelő, csavaros történet bontakozik ki, hol kiszámítható, hol váratlanabb fordulatokkal, melyben Mészáros Márta filmjeinek szinte összes visszatérő tematikus jegye felsorakozik.
Nemcsak egy tragikus egyéni (illetve családi) sors története az Aurora Borealis, hanem az egész vasfüggönyön innen elterülő régió múltbéli traumáinak feldolgozási kísérlete. A rendszerváltás után közel harminc évvel még mindig számos feldolgozatlan téma van azokból a forradalmat megelőző 50-es évekből is, amelyet a 80-as évek hanyatló Kádár-rendszerében egyre nyíltabban lehetett kritizálni, és kritizáltak is, mert csak így lehetett közvetetten a jelen problémáiról őszintén beszélni. A rendszerváltás után az „50-es évek”-tematika funkciója már nem a burkolt rendszerkritika volt, hanem elsősorban a történelem helyreállítása, így számos ekkor játszódó film az államszocializmus végéig tabunak számító '56-os forradalmat és/vagy az azt követő megtorlásokat dolgozta fel. Az Aurora Borealis kevés konkrét politikai eseményre reflektál (az egyik ilyen a magyar nemesség üldözötté válása), főtémája mindazonáltal – minthogy egy erről szóló újságcikk adta alapját – egy olyan jelenség, amely csak most kezd a nemzetközi diskurzus részévé válni, a bizonyos „háborús bébiké”. Ahogy Mészáros Márta is elmondta a film utáni beszélgetésen: ahol idegen katonák voltak, ott gyerekek születtek, szerelmi kapcsolatból vagy (talán még gyakrabban) erőszakból.
Fontos története ez a régiónak, de ez csak a körítés. Végső soron a film egy több generáción átívelő családi dráma, és mint ilyen, a legkézenfekvőbb párhuzam Fekete Ibolya alkotása tavaly előttről, az Anyám és más futóbolondok a családból. Mindkettőben keretként van jelen a jelen, és egy betegeskedő nagymama a lányával társalogva emlékszik vissza arra, hogyan élte túl a viharos 20. századot, és az elnyomó politikai rendszereket, melyek folyton vándorlásra (menekülésre) késztették. Lényeges különbség a tónusban van: míg Fekete Ibolya sokkal több derűvel, egyfajta optimista/életigenlő átkeretezés segítségével beszél a tragikus eseményekről, Mészáros Márta filmje nyersebb és drámaibb. Eltérő stratégiák, hogy kinél melyik hat húsbavágóbban, az szubjektív – mintha Az élet szépet (La vita e bella) hasonlítanánk össze a Saul fiával. Mindkét alkotás mindazonáltal ugyanazoktól a hibáktól szenved: avítt stílus, amely a jelenben játszódó epizódokra is rányomja bélyegét, illetve, hogy ezek az epizódok elsikkadnak a sokkal dominánsabb múlt mellett.
Az Aurora Borealis esetében ugyan van dráma bőven a napjainkban is, hiszen egyrészről olyan súlyú dolgok derülnek ki a család történetét illetően, amelyek alapjaiban rengetnek meg mindent, amit addig anya és fia gondolt származásáról (különösen szép, hogy a titkok felszínre kerülése többlépcsősen működik) – a legtöbb jelenet, főleg ahol az említett fiú szerepel, mégis gyenge és súlytalan. Van potenciál ugyan az unoka karakterében (ahogy az egy-egy jelenetre felbukkanó apáéban is), de a fiatalként is megismert nagymamán kívül sajnos senki nincs kibontva eléggé az érzelmi kapocs létrejöttéhez. Ha funkciótlannak nem is nevezhetjük jelenlétüket, az biztos, hogy több maradt bennük, mint ami a vászonra került. Még egy furcsaság: bár elvileg az anya a történet szerint az 50-es években születik (és a jelenben már okostelefonok vannak), ha matekozunk, minimum 60 évesnek kellene lennie, miközben az 51 éves Tóth Ildikó alakítja, aki alig néz ki 40-nek. Talán Mészáros Márta a castingnál magából indult ki, ugyanis róla is nehezen mondaná meg az ember, hogy 86, épp úgy a filmje, mint megjelenése, gondolkodása alapján. Merthogy a hibái ellenére az Aurora Borealis egy kiváló alkotás történelmünk egy újabb idáig feldolgozatlan szeletéről, női szemmel.
