Az 1997-es év magyar filmtermése különösen gazdag volt, meghatározó szerzői filmek és örök közönségsikerek egyaránt debütáltak ebben az évben. Ekkor vonzotta a nézőket a vászon elé a Filmszemle fődíjas filmje, a Csinibaba, és 1997-ben került a mozikba az azóta is (!) nézőrekorder A miniszter félrelép. A Witman fiúk ekkor kapja a legjobb operatőr díját, amely Máthé Tibort illette meg, a rendezői elismerést pedig Janisch Attila vihette haza a Hosszú alkonyért.
A Hosszú alkony egyik erénye ma is kétségkívül az árnyalt fogalmazás. Egy-egy jelenet úgy működik, mint egy tóba dobott kő, újabb és újabb gyűrűket generál, újabb és újabb réteget hoz be az időszerkezetbe. Főszerepben Törőcsik Mari és a dimbes-dombos táj, a filmet Medvigy Gábor fényképezte – nem sokkal a Sátántangó után –, a történetet Shirley Jackson elbeszélése alapján Forgách András írta, Janisch Attila látványtervezője F. Kovács Attila volt. Medvigy Gábor egyik utolsó munkája volt 2022-ben a film digitálisan restaurált kópiájának felügyelése, így az április 25-i vetítés értékes vizuális élményt nyújtott a Filmrendezők Klubján résztvevőknek a Corvin moziban. Cselesen rétegzett narratív szerkezetének is köszönhetően a Hosszú alkony mindenképp megér egy, de akár több moziestet is.
Adott egy szépkorú egyetemi régésztanár, aki születésnapi partijáról sietve meglép, odarendelt autósával kiteteti magát egy közeli faluban, mert sétálni szeretne – csak úgy kóborolni. Miután nem találja a papot, akit keres, rejtélyes busz várja Csuja Imrével a vezetőülésben (ez a film „fedezte fel” Csuját, akinek ez volt első fontos filmszerepe, korábban szinkronszínészként volt ismert), és kezdetét veszi az időspirál. A Hosszú alkonyban meghatározó a szekvenciák ritmusa, a táj hullámzása, atmoszférája nagyban hozzájárul a szubjektív időérzet megszületéséhez, ahol már nem merül fel, hogyan tarthat a harmadik tanyáig vezető út több óráig.
A rendezői tudatosság míves példája a Hosszú alkony abból a szempontból is, ahogyan a központi témát, a(z el)múlásét újra és újra fókuszba hozza – ez természetesen Shirley Jacksont, az eredeti novella íróját is dicséri. A nyitó beszélgetésben a régészet motívuma, a múlt kurkászása rögtön kettős értelmet kap: mi értékesebb, a lelet, vagy az intuíció, amivel az eltűnt idő nyomába szegődnek? Majd az egyik tanítvány, Máté Gábor karaktere ezekkel a szavakkal fordul Törőcsikhez: „Ön nem megöregedett, hanem egyszerűen úgy döntött, hogy megáll az időben, mint egy gyönyörű festmény vagy szobor.” A meghatározó mondatok aránya jól eltalált, így a film nem válik irodalmiassá.
A halálfilm, tudatfilm címkék is megállják helyüket a Hosszú alkonyra vonatkoztatva. A halál első jelenése a buszsofőr közlésében adódik, aki szerint a keresett aranyszemüveges pap már tíz éve meghalt. A busz motívumát Mijazaki Totorójához is kapcsolhatjuk, mint ami kísértetiesen egyértelmű – vezetője épp olyan ránk förmedős, erőszakos és/vagy jóindulatú, ahogy gyakran a japán mester szereplői is, a maguk kifürkészhetetlen céltudatosságával.
A film ugyanakkor egy ’90-es évek végi amerikai műfaji trendbe is beleillik, amikor sorjáztak a narratív sorrend keverésével, életúttal, álomszintekkel zsonglőrködő filmek, akár Nolanra, akár Fincherre gondolunk – ami az amerikai referenciákat illeti, Janischról sokszor elhangzott, hogy Hitchcockot tartja többek között mesterének. A Magyar Narancs 1997-es interjújában két további ponton kapcsolódik a tengerentúlhoz a rendező: „(…) van benne egy road movie, csak az befelé visz. (…) Hát nem különös, hogy kiindulunk egy amerikai novellából, és egyszer csak belefutunk Magyarországon egy élő Edward Hopper-képbe, amire tényleg csak a DIESEL feliratot kellett föltenni?” Az április 25-i Filmrendezők Klubján festményeket is láthattunk, amelyek alapinspirációt jelentettek a kísérteties táj megfogalmazásához, kelet-európai módon átértelmezve azokat.
A Hosszú alkony az átmenetek poézisét teremti meg. Amint Medvigy kamerája az esőverte visszfényt követi, feleslegesen esztétizálónak tűnhet, ám az énelvesztésben ezek a pihenők nem céltalan elidőzések, hiszen a film témája épp ez a köztesség, megrekedtség maga. Miért állunk meg? Miért szállunk le/fel? Egy adott pillanatban csak az előremenés, a haladás a főhős célja: haza kell jutni, akár éjszaka közepén, a jármű maga mellékes lesz.
A sötét-fényes tónusok, ellentétes minőségek találkozása a film. Már a kezdőjelenetben – ahol a napraforgók helyett a kislány egy titkos mélybe vezető ajtót feszeget inkább – látható, hogy a tudattalan felé megyünk majd. A vendég kislány Törőcsik Mari gyerekkori alteregójaként is értelmeződik, ő találja meg a korábban elvesztett medált, és legvégül ő alszik ágyában is, abban a házban, ahová „hazaérkezve” Törőcsik először mamáért kiált. (Hatásos a szembesülés, amint a film első részében a buszon ülve a főhős a vörös, dacos kislánnyal néz farkasszemet.) A meleg-hideg fények, kettős értelemben és jelentéssel használt terek egyetlen arcban, a Törőcsik Mariéban futnak össze. Ő a dramaturgiai vonzás-taszítás mágneses alapja. Álomszintről álomszintre megyünk vele, az ő igazságával: most megbízunk vele együtt a kamionosokban, most inkább nem, vagy az italboltban vele együtt hiszünk benne, hogy igenis, van, ki felvegye a telefont.
Jellegzetesek az elnyújtott pillanatok Janisch filmjeiben: az említett hosszú telefoncsengés alatt a feszülten figyelő kocsmai alakokon pásztáz a kamera. Ezt a megoldást láthattuk korábban az Árnyék a havonban is, ahol a postarabláskor játszódik le egy elnyújtott pillanat, miközben a riasztó hipnotikus vijjogása emeli a tétet. Az 1991-es filmben egyébként több közös motívumot is felfedezhetünk a Hosszú alkonnyal: a kislányét, ambivalens szerepben, a buszozás és a romos ház szintén megjelennek, sőt, egy medál is összekapcsolja a két alkotást. Maga az átmenetiség, a töredezett narrativitás a trilógiaként emlegetett Janisch-filmek másik közös megoldása. A 2004-es Másnap szintén az időrendi sorrend megbolygatásával játszik, ezúttal egy gyilkosság megfejtése a tét. A nyári táj fényképezése is rokonítja a Hosszú alkonnyal, couleur locale-ok, arcok atmoszférája is hasonló az előző filmhez. Itt a spirál motívuma, a Vertigóhoz hasonló módon, ezúttal képi konkrétságot nyer a csigaházakkal, amelyekből nyaklánc készül.
„- Biztos valaki másnak kellett volna leszállni maga helyett. - Akkor az a másik még ott van a buszon.” – így szól egymáshoz a két, kocsmában kikötő buszsofőr, majd öblösen hahotáznak. Nemcsak a heccelődő buszsofőrök nevetése ikonikus, hanem a Törőcsiké is, amikor megérti, hogy végleg összecsúsztak az idősíkok. A film líraiságához a zene is nagyban hozzájárul, amikor olyan vonós interpretációkat hallunk, amelynek felvételén a zenész légzése is hallatszik: épp olyan organikus feszültségkeltő elem ez, mint pl. Keith Jarrett vokalizálása a kölni koncertjén. Fontos szerephez jut – az Inception Edith Piaf-motívumát megelőző módon – a zenei ismétlődés is az automata lejátszó képében.
Az út, az idő és a cselekmény – Janisch Attila filmjei DVD-n
Amikor először láttam meg a Janisch Attila filmjeinek DVD-összkiadását reklámozó óriásplakátot egy akciós láncfűrész meg egy plazmatévé-hirdetés között, először a helyzet furcsasága tűnt föl. Az már csak később jutott eszembe, hogy ennek a sokatmondó, mégis kevesekhez szóló rendezőnek a mindennapos tárgyak misztifikációja mellett talán maga az út, az úton levés a legfontosabb.
Végszó helyett, egyetérthetünk ma is Turcsányi Sándor korabeli kritikájával: “A Hosszú alkony expedíció, utazás a zónába. Mi pedig, akik e film helyét keressük, voltaképpen meg is érkeztünk.”
