Kerry Cornanról keveset tud az ember fia és leánya. Mondhatni a teljes ismeretlenségből robbant be Hollywoodba, nem sokkal azután, hogy a kaliforniai egyetem CalArts szakán diplomázott. De a lediplomázás és a berobbanás közötti időszakban még történt említésre méltó dolog.
Lelki szemeim előtt látom, amint a Colorado folyó partján sétálgat, mint frissen diplomázott zseni, és egyszer csak egy öregemberrel találkozik, akitől az alábbi tanácsot kapja: végy egy negyvenes-ötvenes években készült B kategóriás sci-fi-kalandfilmet, írj egy számítógépes programot, amely lehetővé teszi, hogy a teljes filmet kék háttér előtt forgasd le, majd adj hozzá még háttereket. Találj ki neki egy címet, mondjuk: Sky Captain and the World of Tomorrow. És ha mindezzel kész vagy, menj el a Paramount Pictureshez, és mondd meg Aurelio De Laurentiistnek, hogy támogassa a produkciódat 60 millió dollárral. Az ifjú megfogadta a tanácsot, és 2004 nyarára elkészült a kultuszgyanús opus, amely ha úgy nézzük, kliséfilm, amolyan egyszermegnézős-letörlős popcornmovie, százszor látott sztorival.
Az előbbi, nem egészen fiktív intermezzo után következzen a kritika. Mondtam, azaz írtam, hogy popcornmovie, meg kliséfilm, meg százszor látott sztorik vannak benne. De ez nem baj, éppen ez a lényege. Nem akar több lenni ennél, de mindezt filmes átnyúlásokkal (Indiana Jones, Flash Gordon, King Kong, Titanic) és humorral teszi. Kerry Conran olyan víziót hozott létre, amelyet az USA-ban a negyvenes években art deco stílusnak hívtak. A film története nem igazán mondható bonyolultnak vagy elgondolkodtatónak. Tele van lyukakkal, bakikkal, logikai buktatókkal, de mégis a végén lesz egy érzésünk, amely azt mondatja velünk: „Vazzeg, aranyos egy film."
De lépjünk egy picit tovább, a történet felé. A film storyboardja képregény, az alkotás mégsem egyszerűen attól különleges, hogy képregényes. Az igazi koncepció az a harmincas évek végét idéző retrostílus, aminek nemcsak kerete, hanem egyben része is a képregényimázs. A nyitójelenet az egész film hangulatát megadja: a Hindenburg kiköt az Empire State Building tetején. Utasa titokzatos fenyegetés elől menekült New Yorkba. Aztán felhőkarcoló méretű robotok támadják meg a várost. Repülve érkeznek, majd leszállnak, és az utcákon gyalogolnak végig, miközben pusztító sugarakat lövöldöznek a szemükből. De hamarosan megjelenik Sky Captain (Jude Law) a felcuccolt második világháborús Hurricane típusú gépével, a vakmerő pilótacsajjal, Franky Cook (Angelina Jolie) századossal s a többi vadászpilótával, és szétlövik a fő-főgonosz Dr. Totenkopf (Laurence Olivier) csapatát, vagy ha úgy tetszik kreatúráit. Amint már említettem, a film, amellett, hogy szórakoztató, semmiféle mélyebb mondanivalóval nem rendelkezik. De ezt fel is vállalja, bátran humorizál, és ezáltal besorolódik az Indiana Jones-filmek sorába – az egykori fantasy-sci-fi-kalandfilmeket karikírozó, de azoknál többet nem nyújtók közé –, hihetetlenül profin megvalósítva. S ez nemcsak, hogy több a semminél, ez talán a legtöbb, amit ma elvárhatunk.
Összegezve: kellemes, felhőtlen szórakozást nyújtó film, a barnás színvilág, a megvilágítás, a képi effektek mind nagyon beillettek a történetbe. Sajnos néhol látszott, hogy CGI-vel állunk szemben, de ez nem annyira zavaró egy olyan filmnél, ahol a hátterek és a jelenetek kilencven százaléka számítógéppel generált. A legmodernebb csodafegyverek a harmincas évek előadásmódjában megjelenítve egyedülállóvá tették a filmet. Ajánlom mindenkinek. Különösen a teletabikon szocializált, a karácsonyi rajzfilmdömping és a képregények kötelező darabjain kamaszodott, jelenleg pedig a kábeltévék (jobb esetben a DVD-kölcsönzők) szemétkupacai között keresgélő egyetemista társaimnak. Ne sajnáljátok a mozijegy árát. A gyémánt félkrajcárt a Sky Captain and the World of Tomorrow-ban találjátok meg.
