A Clerks (Shop-Stop), a Mallrats és kedvencem, a Chasing Amy (Képtelen képregény) után elérkeztünk Kevin Smith negyedik filmjéhez, a műfajilag behatárolhatatlan Dogmához. Igen, a Dogma őrzi szerzője korábbi filmjeiben felvillantott erényeit. Igen, a Dogmában sokat és viccesen szövegeinek, a Dogma tele van képregénybe illő, de szeretettel felskicceit karakterekkel, s igen, a Dogmában feltűnik Silent Bobként maga a rendező is, oldalán elmaradhatatlan társával, Jay-jel.
A New Jersey határait feszegető Smith-univerzumból ismerősként köszön vissza az időközben filmsztárrá avanzsált Ben Affleck és Matt Damon, a szerényebb karriert befutott Jason Lee (Affleckkel egyetemben ugyancsak a Chasing Amyből), s önfeledten játszanak az újak is, különösen Alan Rickman és a hangja alapján femme fatale-szerepekre született Linda Fiorentino. A Dogmáról továbbá elmondható, hogy botrányfilm, hiszen megjelenése előtt az istenkáromlástól tartó hívők tüntetéseket szerveztek ellene, s jóllehet magát a filmet nem is láthatták, céljukat úgy-ahogy elérték: az amerikai bemutatóra csak úgy kerülhetett sor, hogy a gyártó, a családi értékeket őrző-védő Disney tulajdonában lévő Miramax tulajdonosai új céget alapítottak kizárólag a Smith-film bemutatása céljából.
Mindezek után jól esne még hozzátenni: igen, a Dogma élvezetes mozi. Igen nagy kár, hogy nem lehet. A Dogma szimpatikus kísérletnek, diákos csínytevésnek pompás, valószínűleg minden résztvevő jól szórakozott a forgatás során, filmként azonban alig értékelhető. Figyelembe véve a Chasing Amy meglepetésként ható intelligenciáját, biztosra vettem, hogy Smith akkor sem tér le választott útjáról, ha beüt a hírnév, s működésbe lépnek az ezzel járó csáberők. Korábbi sikereinek s kihízott kultuszstátuszának köszönhetően Smith ezúttal szabadon válogathatott az eszközökben, és mint a spájzbabeszökő, mindenbe belekóstoló gyereknek, neki is kára származott a kalandból. Smith természetesen nem a gyomrát, hanem a filmjét csapta el. A Dogma inkább kuriózum, kötelező látnivaló, semmint összefogott, élettel megtöltött mozi (lásd Chasing Amy).
A megszokott külvárosi miliőhöz, s földhözragadt lakóihoz Smith Újszövetség-paródiát, másvilági elemeket körített. A paradicsomból Isten által kitaszított angyalokat – Lokit (Damon) és Bartlebyt (Affleck) – gyötri a honvágy földi száműzetésükben. Úgy tűnik azonban, hogy visszajuthatnak a paradicsomba, ha elzarándokolnak egy New Jersey-i templomhoz, mely egyben egy új reformirányzat, a vallás vonzóbbá tételének központja. (A keresztrefeszített Jézus helyett mennyivel bizalomgerjesztőbb egy mosolygós, kigyúrt testű messiás-szobor – hangzik az ezredvégi reformjavaslatok egyike!)
Sikeres hazatérésük azonban megkérdőjelezné Isten (Alanis Morisette – egy újabb gyenge poén!) mindenhatóságát, s ezáltal a világ végéhez vezetne. Ez az alaphelyzet, melyből szinte lehetetlen jó osztályzattal kikeveredni. Az unalommal párosult csalódás nem is marad el: Bethany, az isteni kiválasztott (Fiorentino) és segítőinek Odüsszeiája túl hosszúra nyújtott: kevesebb poén és kevesebb extravagáns figura jobban szolgálta volna a filmet. A New Jersey-be vezető úton Smith szereplői szájába adja sajátos bibliamagyarázatát, mely hol sekélyes viccekbe, hol pedig váratlanul mélyebb értelmű mondanivalóba csap át.
Hiába azonban a sokszínű és láthatóan önfeledten játszó szereplőgárda (egyedül Salma Hayek gyengélkedik), a Smith által első alkalommal bevetett effektek, az egész nagyszabású felhajtás, ezek együttvéve sem tudják feledtetni, hogy a Dogma alapjában véve nem más, mint egy kétórás monológ. Egy 122 percen át tartó monológot pedig végighallgatni is nehéz, hát még végignézni. Akkor már kifizetődőbb lenézni a templomba.
