Hannes Holm legújabb vígjátéka, Az ember, akit Ovénak hívnak a hamisítatlan skandináv fekete humor receptjét alkalmazva igyekszik egyszerre nevettetni és könnyeket fakasztani.
A vígjáték műfajában otthonosan mozgó svéd rendező Fredrik Backman azonos című, világhírű bestsellerét adaptálta vászonra, melyet több mint 25 nyelvre – többek között magyarra – fordítottak le. Az ember, akit Ovénak hívnak egy mogorva öregembert tesz meg főhősének, tehát Holm ezúttal az élet alkonyához fordult, noha eddigi filmjei inkább a fiatalabb generáció keserédes pillanataiba engedtek betekintést: a 2007-es Csodás vagyok, szeretnek például egy egyedülálló, szabadúszó színésznőről szólt, míg a 2010-es Az utolsó vakáció egy 70-es évekbeli coming-of-age sztorit mesélt el.
Ove egy 59 éves, morcos, magának való férfi: vonattakarítói munkája mellett napjai nagy részét a már-már mániákus szabálygyártás és azok betartatása teszi ki, amivel jócskán őrületbe kergeti kertvárosi lakóblokkja közösségét. Letromfolja azokat, akik autóval hajtanak be a lakóövezetbe vagy nem megfelelő helyen sétáltatják a kutyájukat; a tilosban parkolóknak „kedves” üzeneteket ír; míg a rossz helyen felejtett bicikliket szimplán csak elzárja a garázsába. Emellett állandóan éles – hol cinikus, hol durva – megjegyzéseket tesz azon szomszédainak, akik nem jól használják a létrát, vagy csupán egy svéd kifejezést. A mizantróp álarc mögé akkor nyerünk betekintést, amikor Ove szomszédságába egy életvidám család költözik: hatásukra a férfi nem csak a múltjával vet számot, de egyre kevésbé tudja azt is elrejteni, hogy valójában hatalmas szíve van.
Az ember, akit Ovénak hívnak nem egy újító film: a kettősség érzésére alapozott, keserédes és egyszerre csípős skandináv humorreceptet alkalmazza, ami például a Százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt történelmi abszurdjában, vagy a Lavina (Turist) családi dramedy-jében is remekül működött. Ezt Holm még szerethető karakterekkel és egy két idősíkon mozgatott, szívmelengető történettel gyúrja össze: az eredmény egy igazán kellemes, északi filmfogás. A skandináv fekete humor elsősorban a jelenben játszódó eseményeken uralkodik és a finom fokozás, vagy túlzás eszközét alkalmazva csal mosolyt a nézők arcára. A visszatérő helyzetkomikum remek példája, amikor az öregember változatos módszerekkel próbál véget vetni sanyarú életének, de valami váratlan esemény mindig kizökkenti. Míg a verbális humor általában Ove élcelődéseinek és kötözködéseinek eltúlzásában rejlik: mint a Saab márka felmagasztalása a Volvóval, vagy bármilyen más, „alacsonyrendű” külföldi autóval szemben.
Karakterkomikum tekintetében Holm filmje némiképp a dán Anders Thomas Jensen stílusát követi: akárcsak az Ádám almáinak együgyűen naiv és jóságos tiszteletese, úgy Ove is egyszerre tragikus és komikus figura. Az öngyilkossági kísérletek motiválta flashbackekből tudjuk meg, hogy csalódásokkal és veszteségekkel teli, hányattatott múltja eredményezte kiállhatatlan öregkori személyiségét. Szeretteinek elvesztése és az ebből fakadó magány keményítette meg, majd a kérlelhetetlen hatalom/bürokrácia képviselői (a „fehéringesek”) tették szinte már OCD-vel határos módon szabálykövetővé. Ezért van a mogorva Ove szürke mindennapjaiban szigorú helye mindennek: aki ezzel szembemegy, az egy elkeseredett élet összes frusztrációjával kénytelen szembenézni. De persze a karcos felszín alatt fecseg a mély: a férfi részben a múltja felidézésének, részben a jelenkori emberi gesztusok hatására olvad fel és válik ténylegesen kész arra, hogy újraegyesüljön elhunyt feleségével. Persze ironikus, hogy az orvosi diagnózis szerint azért, mert nem csak átvitt, hanem valós értelemben is túl nagy szíve van.
Bár Holm filmje alapvetően remekül alkalmazza a skandináv kettős humort, a tragikum és a komikum határán való egyensúlyozás nem minden esetben tökéletes. A múlt aranyfényben úszó, nosztalgikus-idilli jelenetei néha túl erős kontrasztot képeznek a jelen fekete humorával, így Ove tragédiája egy bizonyos ponton már szirupossá válik. Bármennyire is érthető a gyász okozta kemény személyiség, akkor is nehezen egyeztethető össze a férfi múltbéli énjének naivitása a jelen cinizmusával. A két történetszál összefonódás helyett inkább széttart. És ezt még az idős Ovét alakító Rolf Lassgård remek játéka sem menti meg. Emiatt a film érzelmileg feloldozó zárlata sem katartikus: megérint, de már korántsem annyira, mint a morcos öregember mulatságos buffogása.
