Alan Rickman 17. század végi francia tanmeséje úgy viszonyul a történelemhez, mint mondjuk a Gladiátor: némi felhajtás körül valós és fiktív személyek lendülnek mozgásba, hogy aztán a főszerepet nem is annyira a történet, mint a szabadon értelmezhető és masszívan metaforákba csomagolt üzenet kapja, lényegében mindhiába, hiszen az abszolutizmus korába helyezett nemek harca a mai néző számára immár nem sokat mond, bármily édesdeden is tálalják.
XIV. Lajos (Alan Rickman) 1682-ben áthelyezi udvarát Versailles falujába. Pompa tekintetében nyilván nem ismer kompromisszumot, ezért főkertészét, André Le Notre-t (Matthias Schoenaerts) megbízza, hogy a kastélypark minden szegletében apró és különböző jellegű ligetkéket alakíttasson, amely munkákra pályázatot hirdetnek. A sziklakert-bálhelyszín kivitelezésére a szakmai körökben addig ismeretlen hölgy jelentkezik, Sabine de Barra (Kate Winslet), aki tartásával, egyszerű, de őszinte modorával lehengerli a Napkirályt, meg jóformán az egész udvart, a rábízott munkával is elkészül és még a főkertész szerelmét is elnyeri. A folyamatban különféle rózsa (nő) – kertész (férfi) metaforák segítségével nemegyszer amellett érvel, hogy az idősödő női test is figyelmet és törődést érdemel, mert immáron bölcs lélek lakozik benne, továbbá pedig, hogy a szimmetria nem feltétlenül a földreszállt isteni rend, s a harmóniához szükséges egy cseppnyi káosz. Egyik kijelentéssel sem szállhatok vitába, Alan Rickman alkotását viszont pár ponton megtámadom – jóllehet az összkép, mellyel szemben kifogást támasztok, alapvetően kellemes.
Itt van rögtön a történelmi hűség problémája. Nyilván nem szükséges egy 17. század végi körülményeket ábrázoló film anyagi és szellemi regisztereiben hajszálpontosan leképezni a kort, s a néző nem is igazán várja el. Rickman sem igyekezett, ráadásul valahogy úgy keverte, hogy a parókákat, selymeket, csipkéket és sujtást leszámítva minden egyéb anakronisztikus. Az épületek és berendezésük évszázadokkal későbbi építésűek és britek, a felmondott szöveg holmi möszjőkkel és mádámokkal tarkított izgága kortárs angol (a hasonló esetekben tipikusan bevetett fhancia haccs is hiányzik), és túlhangsúlyozott nemi egyenjogúság jellemez minden társasági érintkezést, sőt, a film idejéhez képest a nem is olyan messzi jövőre jellemző szellemi felvilágosodást kizárólag a nők képviselik. Illetve, Az Egy Nő, de Barra kisasszony, akit Kate Winslet kissé sztahanovista modorban testesít meg, hiszen rendszerint terepen találjuk, ütközésig bcsatolt fűzőben gyúrja a sarat, metszi az ágat, teríti a gyepet, s az udvari protokoll alkalmával önzetlenül követeli minden nő számára a férfiak mindenkori megbecsülését. Matthias Schoenaerts egy harmincas éveit taposó, törékeny, álmodozó és voltaképpen unalmasan egysíkúra gyúrt André Le Notre-t alakít (akinek történelmi alakja tulajdonképpen ezidőtájt épp a hetvenedik születésnapjára készült). De Barra és Le Notre szerelme lassan, minden vihart mellőzve bontakozik ki, és végül teljesen szükségtelenül teljesedik be.
A túlságosan hosszan tartó folyamatok alig ívelő görbéi kissé szétzilálják Rickman filmjét. Amint túljutunk a kezdeti állásinterjú és kimenetele cseppnyi izgalmán, a vajon tán sikerül-e megépíteni a kertet úgy, hogy az uralkodónak is tessék kérdése egyre inkább háttérbe szorul, vagy – ahogyan néha kötelező módon előveszik, épp erőltetettségében – mindinkább feleslegessé válik. A történet gerincét hovatovább hangulatkeltő apró jelenetek füzére váltja fel, amelyek önmagukban jók (mint például a Rickman-Winslet duó jelenete – több szexuális feszültséggel telített, mint az összes Schoenaerts-Winslet-páros akció), de önmagukon belül több olyan üresjáratot is tartalmaznak, amelyek gyengítik a teljes egész narratívát. Mint valami nagy masszív hintókerék, a film leesik a tengelyéről és elgurul. Emitt nem túl meggyőző apró fordulatok, amott az ázó és félkész sziklakert körüli huzavona terelgeti a történetet az eleve sejthető és már semmilyen örömöt nem nyújtó végkifejlet felé.
Hibái ellenére mégiscsak nézhető kosztümös dráma az A Little Chaos. Bájosan naiv sodrú, rosszfiútól (azaz asszonytól) sem teljesen mentes, körülbelül háromszor némi izgalomra is ad okot, és veterán operatőre, a biztos kezű Ellen Kuras képei egyfajta botanikai koncertet hoznak létre. Nem éri utol Rickman első filmjének, az 1997-es Téli vendégnek (The Winter Guest) drámai mélységeit és érzékenységét, minden bizonnyal annyi díjat sem hoz a veterán angol színésznek, de mérsékelten jó választás arra az esetre, amikor egyszerre ünnepelnénk a nőt és a természetet.
